Láshon HaKodesh - A szent nyelv

 Egy kelet-magyarországi kis falucskában élt egy ortodox rabbi feleségével és nyolc gyermekével. A faluban mindenki szerette és tisztelte őt. Tanácsért sokszor még a nem zsidó honfitársak is elmentek a rabbihoz és ő nyugodt hangján, legjobb tudása szerint válaszolt a kérdezőknek. A zsidó hittestvérek közül pedig valaki mindig ott volt a rabbi körül, hogy tanuljon, kérdezzen tőle. A falu rabbija lévén az ő feladata volt az ottani zsidó közösség (kile) életének a vezetése. Így minden családot, hitközségi tagot jól ismert. A zsinagógában nemcsak tanított, de ő vezette le a szombati és az ünnepi imákat is.

Abban az időben jellemző volt, hogy az ortodox zsidók egymás közt jiddisül (a német és a héber nyelv sajátos „egyvelege”) beszéltek, és csak az imádkozásokkor, amikor Isten elé mentek a zsinagógában, vagy otthon az áldások elmondásakor használták a héber nyelvet. Ezért is nevezték a hébert „Láshon HaKodesh”, azaz „szent nyelv”-nek. Az elnevezés egészen Ezsdrás koráig nyúlik vissza, amikor a babilóniai fogságból hazatértek már nem használták a hétköznapi beszédben a héber nyelvet, mert a fogságban töltött idő alatt sok elemet átvették a babiloni nyelvből. Ugyanakkor az Izrael területén maradt samaritánusok is más dialektusban beszéltek, így azt a döntést hozták, hogy a héber nyelv lesz az imádság nyelve, a „szent nyelv”. Hiszen ezen a nyelven íródott a Tanach (Ószövetség), ezen a nyelven szólították meg az atyák az Örökkévalót és az Örökkévaló is e nyelven szólt hozzájuk. Ez a nyelv hordozta magában az Életet. Igen, az életet a túlélésre, a megmaradásra. A későbbiek során is a száműzetések közepette a fennmaradáshoz e nyelv megléte és használata adott erőt a diaszpórában. Távol az atyák földjétől, távol Jeruzsálemtől ez a nyelv maradt az egyetlen kapocs ember és Isten között…

Ezért aztán, mikor a zsidó ember e nyelven imádkozott, és imádkozik ma is, egészen átszellemül. Szinte teljesen kizárja a külvilágot, mintha egy szentély legbelsőbb részében lenne, mely tiszta és érintetlen a világ minden szennyétől, és e nyelvben ő maga is megtisztul. Mintha találkozna egymásban múlt, jelen és jövő. Megszűnik tér és idő, és kitárul az örökkévalóság kapuja…

Így volt ez az öreg rabbiéknál is. Bár nem volt nagy a ház, hiszen a szegénység rányomta a bélyegét az életükre, mégis volt a szobában egy talpalatnyi hely, mely elválasztotta a szentet a profántól, mely a mindennapi imádkozás helye volt. Olyankor a rabbi felöltötte a tfilint (imaszíj) és a táliszt (imasál), mely szinte betakarta egész testét, és mély buzgósággal szálltak a fohász hangjai az Ég felé… Hangját azonban alig lehetett hallani, mert ott a szíve legmélyén, szinte suttogva szólalt meg az ősi nyelv….

Talán a nyelvnek ebbéli tisztelete is része volt annak, hogy olyan nagy jelentőséget fordítottak a szent és a közönséges szétválasztására, mely a fizikális lét minden síkján megmutatkozott, leginkább az étkezés terén. A kóser (tiszta) és a tréfli (tisztátalan) megkülönböztetése nemcsak tórai parancs, hanem úgy tartották, hogy amit magához vesz akár ételként is az ember, azzal azonosul, és a testébe jutott tápanyag kihat a lelki életére is. Így aztán ha tisztátalan jut az ember szervezetébe (ami leggyakoribb esetben a disznóhús volt), az a lelkét is megfertőzi, és hogyan tudná Istent megszólítani, áldani a tiszta és szent nyelven tisztátalan szájjal?....

Történt egyszer, hogy a rabbi legkisebb lánya átment játszani a szomszéd goj (nem zsidó származású) kislányhoz a kertjükbe. A szomszéd lányka és családja éppen vacsorázni készültek, és az asztalra szalonna került étekként. Mivel a szülők sokat nem tudtak a zsidók étkezési szokásairól, mit ehetnek és mit nem, így megkínálták a rabbi kislányát is. A kislány azonban életében akkor látott először szalonnát, így azt sem tudta, micsoda az, hát elkezdte enni. Épp akkor tért haza a rabbi a zsinagógából az esti imáról, benézett a szomszédhoz, és mit lát? Hogy az ő kicsi lánykája éppen szalonnázik! Több sem kellett a rabbinak, beszaladt a szomszédhoz és minden magyarázat és szó nélkül a kislányát hajánál fogva rángatta haza. Forró vizet készített és áldások elmondása közepette szappannal háromszor kimosta a gyermeke száját… Aztán miután megtörtént a „tisztulási szertartás”, határozott, de mégis csendes hangon megkérdezte a kislányától: „fogsz még disznóhúst enni?” Ezek után a lányka csak hallgatott, és sötétbarna gombszemeiben őrizte édesapja tekintetét…

Azóta sok-sok év telt el, tele viharokkal, háborúkkal, üldöztetésekkel, fájdalmakkal. A kislányból nagylány lett, és az emberi gyűlölet nem engedte meg, hogy családjával boldogan, szépen, tisztán éljen, folytatva mindazt, mit őseitől kapott. Fiatalságának teljében a vészkorszak őt is elérte, és szeretteit a haláltáborok emésztették fel. Családja minden tagját elvesztette, egyedül egy bátyja maradt életben, aki még jóval a háború pusztítása előtt Amerikába ment, s vele szinte elérhetetlennek tűnt a személyes kapcsolat, túl az Óperencián. (Majd csak sokkal később találkoztak, egyetlen egy alkalommal, s bátyja nem sokkal utána meghalt.) Így hát egyedül maradt a Holocaust túlélőjeként. Mindent elveszített. Semmije nem maradt. Csak az emlékek, melyet annyi év után is magában hordozott, s mely néhány halvány szállal kötötte őt a múlthoz. Egy valami, azonban kitörölhetetlenül benne maradt: az imádság nyelve, a szent nyelv. Bár sok mindent elfelejtett, hiszen vallását már nem gyakorolta úgy, mint régen, de a mindennapi áldások, a kisgyermekként megtanult imák megmaradtak benne, s egy életen át benne éltek.

Ez a kislány a nagymamám volt.

Sokszor elmesélte a fenti mosolyogtató történtet, és a nevetésen túl a fájdalom is ott ült az arcán. A veszteség, a hiány fájdalma. Azonban egy halvány kis fénysugár mindig emlékeztette őt arra, miért is történt ez „jelenet”. Emlékeztette arra, mennyire fontos volt a tiszta száj, a tiszta szó, a tiszta beszéd, a tiszta szív. Emlékeztette arra, honnan jött és hova tartozik. Az a pár belé ivódott áldás és imádság folyamatosan lelkében élt.

Miután kiskamaszként nyiladozó értelmem egyre inkább képes volt felfogni, kik voltak az őseim és anyai részről mi a családom egyik ágának története, feltört bennem a vágy, hogy megismerjem ezt a távolinak tűnő, de mégis oly közeli nyelvet. Lehetőségeim azonban egy jó ideig nem voltak rá.

Érettségi után egy protestáns Teológián kötöttem ki, ahol kötelező volt a bibliai héber nyelv tanulása. Ott ismerkedtem meg elsőként a nyelvvel, de ez az ismeretem akkor még inkább grammatikai és lexikális volt. Bár nagyon erős és megfoghatatlan érzések fűztek már akkor is a héberhez, mégsem volt még szívemben helyén ez a nyelv.

Miután életem és identitásom rendeződött Krisztusban, Jesua HaMassiah-ban hívő zsidóként a Zsidó Egyetemen folytattam tovább tanulmányaimat, ahol szintén kötelező volt a héber nyelv tanulása. Itt viszont már nem a bibliai, hanem a modern héber, vagyis az ivrit nyelvvel ismerkedtünk meg. ( Ez sokban nem tér el a bibliaitól, nyelvtanában egyszerűbb, szókincsében több, a mindennapi életben használatos szavak, szlengek vannak.) Szerettem tanulni és sikerült egész magas szinten elsajátítani a nyelvet, azonban valahol a szívem legmélyén úgy éreztem, mintha nem lenne egészen enyém ez a nyelv. Az Izraelben is hivatalos nyelvként használt ivrit számomra tartalmazott magában valami „lazaságot”. Tele van hétköznapi kifejezésekkel, szlengekkel, sajnos profán dolgokkal is, és nem éreztem benne az írásmódján és -képén túl semmi olyat, mely megkülönböztetné, kiemelné, elkülönítené a többi nyelvtől.

Így aztán ott álltam kicsit értetlenül Isten előtt. Van egy „szent nyelv”, melynek ismerete után mindig is vágyódtam, melyben érzem a folytonosságot, az állandóságot. Amelyet megismertem, de mégsem tudom úgy használni, hogy következő láncszemként folytassam és tovább vigyem atyáim örökségét. Aztán ott van az ivrit nyelv, melyet bár szerettem (és a mai napig szeretek), mégsem érzek olyan erős kötődést felé, mint a bibliai héberhez. Szerettem volna ivritre fordítani magyar szövegeket, tanításokat, írásokat, de éreztem, nem ez az én utam…

Miután egyre világosabbá vált számomra, milyen szolgálatra hívott el Isten, úgy rendeződött a szívemben a héber nyelv helye és szerepe is. Rádöbbentem, hogy nekem személy szerint mit jelent ez a nyelv. A tanításokra, igehirdetésekre való felkészülésekkor nagyon sokszor segít a bibliai héber nyelv és gondolkodásmód ismerete, mely egészen új utakat nyit meg az Ige értelmezésében. Ami eddig homályos vagy félremagyarázott volt, részben a „szent nyelv” ismeretének segítsége által egész más megvilágításba kerül. Mélyebb üzeneteket, átláthatóbb összefüggéseket ad, ami segít megérteni sokáig nem értett igeszakaszokat. Olyan perspektívákat nyit meg, melyben egyre jobban érzem Isten közelségét, tanítását, szavának üzenetét, szentségét. Segítséget ad a tovább lépésben, ajtót nyit a szellemben való növekedésben, erősödésben. Így e nyelv használata nemcsak nekem lett áldássá, hanem tovább adhatom másoknak is mindazt, mit ennek segítsége által magam is kapok.

Láshon HaKodesh számomra így lett szent nyelvvé, örök kinccsé. Megélem benne napról napra azt, hogy növekszik és erősödik bennem az istenfélelem. E nyelv a szívemben elrendelt helyére került, hogy ismeretével ezáltal is az Örökkévaló szolgálatában szolgálhassak mások felé; hogy vihessem a tisztát, a szentet, az életet.