<p align="center">"Drága édesapám 2000. szeptember 19-én került kórházba. Lába megtelt vízzel, és a hasa is felpuffadt. Ahogy teltek a napok, egyre rosszabbul lett. Az orvosok vígasztaltak minket hogy javul az álapota, de én tudtam, ez nem igaz, többé nem jön haza. Ahogy tehettem, mentem hozzá mindíg. Október 12-ére virradó éjszaka nyomasztó álmot álmodtam...repültem édesapám háza felé, de a ház ablakai feketék voltak mind, félelmetesen feketék...

Felriadtam álmomból és nagyon rossz érzés fogott el, vissza sem tudtam aludni. Másnap délelőtt bementünk hozzá a kórházba. Beszélgettünk és többször is elismételte: "Meglátjátok, innen én már nem megyek többé haza."

Vígasztaltuk, hogy ne mondjon ilyent, majd meglátja milyen jó lesz, ha hazaengedik, otthon majd egykettőre meggyógyul.

Október 14-én, ahogy a kórház folyósójára értünk körülöttünk beszélgettek az emberek, de én a hangjukat is alig hallottam..., éreztem egész testemben a halál csendjét.

Félve léptem be a kórterembe, ahol édesapám feküdt. Ekkor már szemei valahová a távolba figyeltek, teste nagyon hideg volt, éreztem amikor magamhoz öleltem. Mikor elköszöntünk, biztosítottuk arról, hogy másnap megint jövünk hozzá. A hazafelé vezető utat végigsírtam. Éreztem, soha többé nem fogom magamhoz ölelni őt.

Másnap korán keltünk, készültünk a kórházba. Fél nyolckor csörgött a telefon, öcsém telefonált és elmondta a szomorú hírt. Édesapánk az éjjel elhunyt.

A mai napig fájlalom, miért nem maradtam vele a kórházban, amikor éreztem, hogy többet úgy sem tehetem..."