A hitben járó ember önmagában, egyedül is boldog tud lenni, mert van bûnbocsánata, örök élete, mert Megváltója benne él, mert kapcsolatban áll a Mindenható Istennel, mert Isten kibocsátotta Szellemét, és betöltötte õt, elpecsételte a teljes megváltás napjára. Ezeket a tényeket soha nem hagyhatjuk figyelmen kívül, mert ezek ránk nézve változatlanul igazak, ha mi is megtartjuk Isten beszédét, és napról napra az Úrral járunk. Ezért a hitben járó ember hálás, és naponta kifejezi örömét, köszönetét Istennek azokért a hatalmas cselekedetekért, amelyekkel az ember sorsának ilyen értelmet adott. A hétköznapok nehézségei, fáradságos munkái közepette is van egy belsõ erõforrás, egy bõvizû, mély kút, amely azért adatott, hogy merítsünk belõle magunk és mások számára. Van ezenkívül még hívõ közösség, léteznek imacsoportok, szolgálati közösségek, és ott van maga a gyülekezet, ahol tovább lehet növekedni a hitben, testvéri módon élvezni lehet a szellemi család nyújtotta élményeket, s emellett hasznosítani tudjuk képességeinket, tudásunkat Isten céljaira. Ha valaki mindezt józanul végiggondolja, hamarosan rájön, hogy a házasságkötés, illetve akár a társválasztás elõtti évek, az úgynevezett „egyedülálló” idõszak nem elveszett hónapokat, éveket jelent! Egyáltalán nem amolyan elszenvedni való, „szükséges rossz” állapot, hanem rendkívül értékes, jól gyümölcsöztethetõ, akár felejthetetlenül széppé tehetõ ifjúkori – vagy késõbbi – idõ, amikor egy elkötelezett, megszentelt férfi vagy nõ olyan módon, olyan minõségben élheti meg hívõ életét, ahogyan késõbb talán már sohasem – annyi idõt fordíthat szellemi érettségének munkálására, hitbeli elõrehaladására és emellett személyes tudásának gyarapítására, ismeretek, készségek elsajátítására, szolgálatra, a szabadság tisztességes örömeinek élvezésére (például utazásra, sportolásra, olvasásra), mint azután – egy házasságban – valóban sohasem. Minden azon múlik, hogy valaki elfogadja-e, helyesen értékeli-e ezt a talán néhány évnyi idõszakot, vagy rosszul érzi magát benne, megkeseredik, szégyellni kezdi magát, kényelmetlennek találja helyzetét, és egyre inkább azt kezdi hangoztatni, hogy „neki úgysem fog sikerülni” az, ami másoknak: „nem fog magához illõ társat találni…” – pedig minden bizonnyal rajtunk áll, hogy egyedülálló éveink, állapotunk áldássá vagy átokká válik-e. Isten mindig, minden helyzetben az áldás elvételét, megszerzését javasolja, az pedig a hit pozitív, derûs, bizakodó magatartásából ered. Hitet ugyanakkor az Igébõl lehet szerezni, mégpedig aktív módon, az Ige megtartásával, cselekvésével. Az ideális egyedülálló állapot tehát szellemi területen és anyagi-fizikai vonatkozásban egyaránt aktív élet.

Hogyan egyeztethetõ össze a cölibátus magasabbrendûsége azzal a bibliai igazsággal, mely szerint „nem jó az embernek egyedül lenni”?Az úgynevezett „egyedülállóság” ugyanis a Biblia szerint nem alacsonyabb, hanem magasabb rendû állapot, mint a házasság. Ez a megállapítás nem a „kimaradtaknak szánt olcsó vigasz”, hanem Isten bölcsessége szerinti látás, amelyet Pál apostol közöl a Korinthosziaknak írt 1. levél 7. fejezetében. Pál itt többször kitér az egyedülálló élet bizonyos minõségi, küldetéses jellegére, amelyet ma a vallási felekezetek „cölibátus” néven emlegetnek, s amely tulajdonképpen kegyelmi ajándék (karizma) – maga Pál apostol is ebben a kegyelmi ajándékban élt és mûködött.

Hogyan egyeztethetõ viszont össze a cölibátus magasabbrendûsége azzal a bibliai igazsággal, mely szerint „nem jó az embernek egyedül lenni” (1Móz 2:18), ami egy másik helyen így jelenik meg: „Sokkal jobban van dolga a kettõnek, hogynem az egynek…”(Préd 4:9a)? Úgy, hogy az úgynevezett „egyedülállóság”, mai angol kifejezéssel „szingli” állapot (ha nem világi értelmezésében használjuk), az újszövetségi gondolkodásmód szerint nem tekinthetõ egyedüllétnek. Ugyanis a hívõ ember az újjászületés folytán személyes viszonyba lép Istennel – a Szentlélek által –, és ez egy szellemi módon megélt, nagyon konkrétan megtapasztalható társas kapcsolat, amely megszünteti a sok emberi nemzedék által elõzõleg évezredeken át elszenvedett kínzó egyedüllétet, azt a bizonyos boldogtalan magányt, amelyben sokan átélték, hogy ténylegesen nincs hozzátartozójuk, hogy valóban senki sem törõdik velük. Érzelmi területen természetesen hívõk is tapasztalnak elhagyatottságot, ürességet, sivárságot, de ha már annyira képesek fegyelmezni magukat, hogy szellemükben imádkozzanak, akkor ezek az érzések hamar elmúlnak, és nem kizárt, hogy rövidesen észreveszik, amint egy „láthatatlan kéz” elkezdi megváltoztatni helyzetüket, körülményeiket – mivelhogy Isten valóság, és vele valóságos közösségben lehet élni.

Akik Szentlélekben járnak, folyamatosan erõt tudnak meríteni hétköznapi komor hangulataik legyõzéséhez, boldogtalanságérzéseik megszüntetéséhez, felül tudnak emelkedni szorongásaikon (persze, ami még jobb: meg is tudnak szabadulni tõlük) – és külsõ körülményeiktõl függetlenül élvezni tudják napjaikat. Van tehát egy szent szabadság, amely szellemi természetû, s amely által az embert már nem feltétlenül egy másik ember teszi boldoggá, mert az Isten által adott öröm, boldogság összehasonlíthatatlanul többet nyújt, mint bármely ember kedvessége, szeretete – s ez nem az emberi szeretet leértékelése. (Még házasok is elismerik ezt a tényt, ez nem fosztja meg a házasságot a maga értékétõl.) Ezért hangzik különösen disszonánsan minden panasz, zúgolódás, elégedetlen kesergés Szentlélekkel úgymond betöltött keresztények szájából – rossz napjai ugyan bárkinek lehetnek, de hosszan tartó kesernyés hangulatban maradni Istent ilyen szinten megismert embereknek nem indokolt. Sokszor érthetetlen az a konokul hitetlen életszemlélet és magatartás, amikor egyes, az Úr örömét gyakran átélt hívõk folytonosan magányról és elhagyatottságról panaszkodnak, mialatt több száz, sõt több ezer társukkal együtt hallgatják Isten beszédét, együtt énekelnek társaikkal, és néha még együtt táncolnak is az Úr jelenlétében – ugyanakkor szinte csak rajtuk múlik, hogy mennyit beszéljenek a többiekkel, hol találkozzanak, imádkozzanak másokkal, vagy mely szolgálatokban vegyenek közösen részt… Néha a testi ember kényelmessége, passzivitása vagy gyámoltalansága fosztja meg a hívõket a közösségi élménytõl. A nyíltszívû, hálás, istenfélõ életmódot folytató személyek általában mindig vonzóak embertársaik számára, míg az örökösen morgolódó, kritikus, elégedetlen és rosszhiszemû embereket a nagy többség jogosan kerüli.

Jerry Savelle több bizonyságtételében elmondja, hogy az életében nagy változás következett be az után, hogy figyelni kezdte saját beszédét, és megpróbálta – olykor a felesége segítségével is – kigyomlálni a keserû, hitetlen megjegyzéseket belõle. Ettõl még a beszéde nem vált egysíkú, mesterséges szólamok hangoztatásává, hanem elkezdte igei mércével „szûrni” saját szavait, és eközben sok tehertõl szabadult meg. Magyar embereknek – úgy általában mindannyiunknak – ennél jóval nagyobb mértékû „szûrõvizsgálatot” lenne érdemes tartanunk saját beszédünk megrendszabályozására, s akkor sokan minden bizonnyal azonnal pozitív fordulatokat élnének át olyan ügyekben is, amelyeket eddig reménytelennek hittek…

Az istenfélõ ember tehát boldog tud lenni az Úrral. Az igazi cölibátusban élõ személy pedig nem rá mért csapásként viseli el állapotát, hanem számára ez tökéletesen kielégítõ, áldást jelentõ helyzet, teljes élet, mivelhogy õt maradéktalanul betölti, elfoglalja és kiteljesíti szellemben megélt kapcsolata Istennel, s az Úr vezetésében járva elégedetten és egyúttal nagyon elfoglalt emberként tölti napjait. Olyan eredményes és gyümölcsözõ módon tudja így Istent és embertársait szolgálni, aminek töredékét sem sikerülne megvalósítania házas emberként, szellemi tevékenysége, valamint szolgálata teljesen leköti minden figyelmét, és igénybe veszi összes meglévõ energiáját – így az ilyen hívõ számára ez a legjobb és legtesthezállóbb életforma, amely egyúttal a leghatékonyabb és legmobilisabb eszközzé teszi Isten szolgálatára.

Ugyanakkor sajnálatos tévedés elõírni, intézményesíteni ezt az állapotot ezrek, tízezrek számára, mert a kegyelmi ajándék így nem mûködik, s ami Szellemtõl adatik, azt törvény- és szabályrendszerbe foglalni büntetlenül nem lehet; mert mindez ugyan a Szentlélek vezetése szerint hatalmas áldás tud lenni, mesterséges emberi akaratból viszont már nem más, mint nyûg, kolonc, rossz, keserves iga – és nem véletlen a kényszercölibátusban megnyomorított sok ezer ember erkölcsi bukása, csõdje sem, fõleg, ami napjainkban is tapasztalható a világ számos pontján zajló botrányok tanúsága szerint.

A tiszta, szent „egyedülálló” ifjú élet viszont rendkívül áldott, Istennek tetszõ állapot, és óriási értéket, „bevetésre” alkalmas szellemi erõt hordoz magában, mondhatni, egy jó célokra felhasználható „gyorsreagálású hadtest” létrehozásának lehetõségeit kínálja Isten munkájában. A házasság nélküli élet az Úrban ugyanis olyan szintû – szellemi célokra való – koncentrálást tesz lehetõvé, hogy a közösségi életben a gyülekezet hajtóerejévé, motorjává, a hit legeredményesebb harcosaivá válhatnak azok, akik felismerik ennek a szabadságnak az elõnyeit (természetesen minden elit-tudat nélkül). Imacsoportokban, evangelizációkban, zenei szolgálatban, de bármely területen – fizikai munkavégzésben is – kiemelkedõen hatékonyak tudnak lenni a megszentelt életû, összeszedett, Isten munkájának céljaival azonosulni tudó, állandóan friss energiától duzzadó, tisztességes, szentségben járó fiatalok – fiúk és lányok egyaránt –, persze, ugyanakkor a korban már elõrehaladottabb, imádkozó, szolgálatokban önzetlenül résztvevõ nem családos emberek is felmérhetetlenül hasznos tevékenységet tudnak folytatni, és hatalmas áldást jelentenek környezetüknek és a tágabb értelemben vett hívõ közösségnek. Ezeknek a fiatal vagy idõsebb embereknek a többsége természetesen nem ajándékként, hanem inkább átmeneti állapotként éli az „egyedülállóságot”, de így is nagy szerepük van abban, hogy a különbözõ szolgálatok olajozottan mûködnek, hogy a gyülekezet egyre több embert tud befogadni és segíteni abban, hogy megszabaduljanak bûneitõl, életük terheitõl, és Istennel új útra tudjanak lépni. Sok önzetlen, Isten és emberek szeretetével átitatott ember van tisztában azzal, hogy kulcsfontosságú idõszakban élünk, amikor is az Egyház a világ minden részén küzd a lelkek megmentéséért, Isten beszéde tekintélyének helyreállításáért, a hiteles kereszténység megjelenítéséért, a társadalomban tapasztalható ellehetetlenült állapotok megszüntetéséért, a család becsületének, tisztességének és mûködõképességének a visszaszerzéséért és még sok más nemes célért – s az ilyen áldozatkész hívõk már réges-rég tudják, hogy nem tétlen merengéssel, önsajnálattal, siránkozással és a pásztorok, szolgálók öncélú lefoglalásával kell idõt és energiákat elfecsérelni az Egyházban, hanem aktív szellemi életmódra épített hasznos munkálkodással, a talentumok kamatoztatásával ott lenni mindenütt, ahol segítõ kezekre van szükség: ha kell, könyörgésekkel, böjtölésekkel, ha kell, különféle szolgálati helyeken, mégpedig a képességek legjavát adva, nem bajok okozójaként, hanem bajok elhárítójaként, azaz áldásközvetítõként.

Az egyedülállók szorgalma, céltudatossága szavakban kifejezhetetlen hasznot, értéket, elõremozdító erõt kölcsönöz, nyújt a gyülekezetnek – de ha ugyanezek az emberek lusták, passzívak és testi vágyak rabjai, ugyanilyen mértékben válnak kerékkötõivé az elõrehaladásnak: a többiek kínzóivá, idejük elrablóivá, örömük, Úrban való élményeik lelohasztóivá, megrontóivá lehetnek, és általánosságban a szellemi megrekedés kiváltóivá is válhatnak.

Salamon azt mondja: „A restnek kívánsága megemészti õt, mert az õ kezei nem akarnak dolgozni. Egész nap kívánságtól gyötretik: az igaz pedig ád, és nem tartóztatja meg adományát.” (Péld 21:25–26) Az egyedülálló életben (persze ez ugyanúgy érvényes házasokra) az egyik, sajnos Magyarországon, de a tágabb térségben is legkellemetlenebb, legzavaróbb jelenség a sokak által „gyakorolt” céltalan, lusta, passzív, tespedt életmód. Ez az igénytelen életvezetés egyenesen táptalaja a kísértéseknek, torz vágyaknak, tisztátalan, romlott kívánságoknak. Nem véletlen, hogy az ilyen személyek szinte megszakítás nélkül nehezen megfogható, meghatározhatatlan „lelki nyavalyákban”, állandó és meglehetõsen zavaros, kiismerhetetlen problémákban, rendszeresen rossz hangulatban, gyakori kedélyhullámzásban szenvednek, és elõszeretettel foglalkoztatják a pásztorokat, lelki tanácsadókat – kedvenc idejük a különösen tüzes istentiszteletek vége, amikor is (nem tudatosan persze) alig várják, hogy hideg zuhanyt zúdítsanak némely, szellemükben telített, boldog, az Úr jelenlététõl átitatott hívõkre vagy akár Isten szolgáira, pásztorokra, presbiterekre. Ilyenkor tudják õket ugyanis a legjobban meghökkenteni már egyáltalán azzal, hogy Isten nyilvánvaló jelenléte nekik semmilyen pluszt, élményt nem jelentett, mert hát a problémáik változatlanok maradtak, és sajnos legtöbbször egész idõ alatt csak az járt a fejükben, hogyan lehet majd az istentisztelet befejezésekor megtalálni valamelyik szolgálótestvért vagy valaki mást, aki esetleg meghallgatja majd õket, akiknek „kiönthetik a szívüket” – vagy inkább a szennyest, a tisztátalan gondolat- és érzelemvilágot.

Vannak természetesen jogos imakérések, fontos megbeszélnivalók, és vannak olyan hívõk is, akik démonikus terheik – megkötözöttségük – vagy tartós, visszaesõ pszichikai zavaraik miatt kaphatók az efféle „tûzoltószerepre”. De az állandóan „hazajáró lelkek”, a viszszatérõ „örökös kuncsaftok” egy részénél egészen biztosan a lustaság, a rendetlen életmód az egyetlen és legnagyobb probléma. Jó néhány magyar ember ugyanis saját léha, gyümölcstelen üresjáratainak, azaz fecsegéseinek, értéktelen idõpocsékolásainak, tehát munkakerülésének, élõsködõ mentalitásának az áldozata.

A rejtélyes, megfoghatatlan „problémák” mögött gyakran nagyon is prózai okok állnak: nem más, mint egy céltalan, fegyelmezetlen, kívánságoktól gyötört élet – s így a gyötört illetõ maga is gyötrelemmé válik mások számára. Azt természetesen mondanunk sem kell, hogy ez a mentalitás a házasságra való alkalmatlanság abszolút ismérve – hiszen minden józan, egészséges, életerõs emberre nézve katasztrófát jelent együtt élni ilyen társsal (s a lustaság a Biblia szerint még csak nem is válóok – bármilyen szenvedést okoz, és háborúságot hoz is be a házastársi kapcsolatba, még ha teljesen „kikészíti” a másik felet, akkor sem azonos a paráznasággal, szenvedni viszont lehet tõle, nem is keveset).

Ezért nagyon lényeges feladat lenne a gyülekezetekben az ilyenféle hívõk megrendszabályozása, szelíd, de határozott intéssel való rávezetése az aktív, értékteremtõ szellemi életre, s az értelmes fizikai munkára is. Sokszor nem kevés idõt, sõt hosszas és fárasztó pásztori szolgálatot igényel némely lusta, csavargáshoz szokott, szétszórt, idejével bánni nem tudó hívõ „pályára állítása”, de mindenképpen neki kell látni a feladatnak, mert Isten célja minden ember életével az, hogy gyümölcstermõvé tegye, a meddõ szõlõvesszõket a szõlõmûves ugyanis lenyesi a tõkérõl…

Sajnálatos módon nem is túl egyszerû az ilyen életstílusból kilépni, és átállni egy alapvetõen más, egészséges, dinamikus életritmusra, különösen, ha a családi háttér is telítve volt „lassított ütemû” munkavégzéssel, sok órát felemésztõ televíziózással vagy félnapokig-napokig tartó pletykadélutánokkal, esetleg egyéb céltalan ejtõzésekkel. E tekintetben talán több férfinak kellene felülvizsgálnia idõbeosztását, és összeszednie minden maradék erejét, hogy családalapításra alkalmas életvitelt alakítson ki magának – még kellõ idõben. A depressziós életmód elengedhetetlen tartozéka az elhanyagolt környezet, igénytelen lakáskörülmények és a lompos, ötlettelen ruházkodás – ilyen tekintetben sem árt senkinek, ha elszánja magát komoly, radikális reformokra, s ezután megfelelõen gondozza, ápolja külsejét, és tisztességes módon igyekszik kellemes, vonzó benyomást tenni másokra – ez nem képmutatás, hanem jó, nemes cél érdekében folytatott igyekezet! A Biblia mindenképpen hangsúlyozza a tiszteletet keltõ megjelenést, és nagyon is bátorítja a Szentlélek gyümölcseinek (kedvesség, szívesség) munkálását magunkban – s aki õszintén törekszik mindezekre a helyes és Istennek tetszõ dolgokra, az kegyelmet is kap arra, hogy a jó változások tartósak legyenek, sõt új természetébe beleivódjanak, személyiségének részévé váljanak.

Az egyedülálló évek – ha tehát nem karizmatikus küldetésrõl van szó ebben az állapotban – a házasság idejére való felkészülés legjobban hasznosítható, legfontosabb évei, amelyeket bölcs, érett emberek egészséges szellemi állapotban, tiszta, megszentelt életmódban, a közösség számára áldást jelentõ tevékenységben töltenek – s ezalatt elsajátítják a házasságban való sikeres helytállásra szolgáló ismereteket, készségeket. Nem fecsérlik el idejüket, energiájukat saját érzelmeik elemezgetésével vagy mások életébe való indokolatlan, tiszteletlen betolakodással; nem zaklatják hívõ társaikat, ha társaságigényük van, vagy éppen egyedül találják magukat; nem választják a léha, igénytelen tévémûsorokkal való „vigasztalódást” vagy a plázákban való céltalan ténfergést; nem telefonálgatnak órákig (netán még irodában, munkaidõ alatt mások számlájára) fölösleges, hiábavaló témákról; nem kívánják maguknak mások võlegényét, menyasszonyát, ruháját, autóját, szolgálatát, kapcsolatait vagy tanulmányi sikereit… Nem kívánnak kitûnni szélsõséges hangulataikkal vagy saját maguk által gerjesztett „ügyeikkel” a gyülekezetben – egyszóval nem akarnak gondokat okozni senkinek sem. Az ilyen, istenfélelemben munkálkodó-szolgáló, jó gyümölcsöket termõ, harmonikus kapcsolatokban élõ egyedülálló férfiak és nõk az évek során az egyház oszlopaivá tudnak válni, és egyéni sorsukban feltétlenül megtapasztalják a sokszoros vetés eredményeit: maguk is egyre áldottabbak, elégedettebbek lesznek, és Isten minden bizonnyal elõsegíti sikeres párválasztásukat is a megfelelõ idõben …

Tehát az istenfélõ egyedülálló ember számára az a legjobb, ha egyre inkább megtanulja harmonikusan élni életét a hívõ közösségben, a testvéri-baráti kapcsolatokban, s ez idõ alatt jó értelemben megtanul odafigyelni magára, azaz erõt vesz saját negatív megnyilvánulásain, vagyis tudatosan igyekszik megfeszíteni ótermészete indulatait; egyúttal pedig építi magában a szelídséget, önfegyelmet, béketûrést, önfeláldozó szeretetet, s ezeket konkrét szolgálatokban is gyakorolja – ezenfelül nagyobb bölcsességre tesz szert például a pénz beosztása, az idõvel való gazdálkodás területén, esetleg felméri, és tudatosan próbálja pótolni neveltetése hiányosságait, behozni lemaradását olyan dolgokban, amelyek hátrányt jelentenek egy késõbbi családi környezetben: ugyanis ha valaki nem szégyell õszinte lenni önmagához, és kellõ alázattal járja hívõ útját, nem nehéz meglátnia, mik a „gyenge pontok”, hol kell ráerõsítenie ahhoz, hogy egy másik ember számára nagyobb áldás tudjon lenni. Az ótermészet nyomorúságainak felismerése és ezek kíméletlen „gyomlálása” nagy elõny ebben az idõszakban: sokkal jobb esélyekkel indul a házasságba az a személy, aki már régóta „felmérte magában a vadembert”, meg is utálta kellõ módon, és nem óhajtja leendõ társát dührohamokban, õrjöngésekben, hisztérikus kiborulásokban részesíteni. Másvalaki esetleg az esti órákban rászakadó „borongást” iktatja ki napirendjébõl, megint más például még idejében észbe kap akkor, ha minden hónap végén anyagi csõd és összeomlás fenyegeti (mivel a fizetés utáni napokban mindenféle haszontalanságra elverte a pénzét), ami annyit jelent, hogy bizonyára nem tud jól bánni az anyagiakkal; és így tovább: önvizsgálat, önelemzések nélkül, egészséges módon – és korrekció, korrekció, változások, fejlõdés! Ez mind a házasságra való egészséges készülõdéshez tartozik.

Önmagukhoz õszinte embereknek még jókor feltûnhet az is, hogy évente hat-nyolc alkalommal változtatnak munkahelyet, és esetleg mindenhonnan ugyanazzal az indokkal válnak meg tõlük: az ilyen esetek sem használnak a jó házasság megalapozásának, az pedig fõleg nem, ha huszonnégy-huszonhat éves fiatalemberek netán még mindig nem tudják eldönteni, mihez kezdjenek magukkal (ha egyáltalán), és milyen munkahely felelne meg nekik legjobban. Az ilyen típusú emberek találnak hibát körülményeikben minden új munkakezdéskor, és egy-két héten belül már azt hangoztatják, hogy „nem szeretném ezt sokáig csinálni” – arra viszont nem tudnának válaszolni, mi lenne az, amivel foglalkozni szeretnének. Ez súlyos hátrányt jelent a házasodási szándékkal rendelkezõ ifjak között.

A rejtélyes, megfoghatatlan „problémák” mögött gyakran csak egy céltalan, kívánságoktól gyötört élet áll Sajnos, a családok jelentõs részében a fiatalok úgy nõnek fel, hogy nem látnak sok egészséges, értelmes, használható példát maguk elõtt – illetve magukat sem készítik fel a pályaválasztásra sem otthon, sem az iskolában. Sok esetben a szülõk kevéssé reálisan mérik fel gyermekük képességeit, s vagy indokolatlan elvárásokkal vannak feléjük, vagy nem is törõdnek komolyan sem jelenükkel, sem jövõjükkel. Pedig a családalapítás szempontjából is nagyon fontos lenne a fiatalok idõben történõ pályaorientálása, odafigyelni arra, mihez van tehetségük, miben eredményesek – és buzdítani õket az egyre jobb teljesítményekre, persze nem kíméletlen, perfekcionista módon. Így hát az egyedülálló idõszak egyfajta remek kamatoztatása például saját képességeink felmérése és kibontakoztatása, a hiányos tudásanyag pótlása (a mai generáció életviteléhez nélkülözhetetlen a számítógép használata, az autóvezetés, a nyelvtudás, bizonyos gazdasági-üzleti ismeretek) – a férfiak számára ezenkívül nagyon hasznos dolog bizonyos mûszaki-technikai képzettség, tehát az az áldott felkészültség, amellyel otthonában képes kisebb-nagyobb javításokat, szereléseket végezni, s még ennél is jobb, ha egy lakás kialakításában aktív szerepet tud vállalni. Hölgyek esetében soha nem jelent hátrányt a fõzés alapismereteinek (sõt ennél többnek is) megszerzése vagy a varrás, lakberendezés, kertészet, egészségügy, gyermekgondozás területén szerzett képesítés (sajnálatos, hogy az általános és középiskolai oktatás kizárólag elvont, gyakorlatban kevéssé használható ismeretanyagot kíván hatalmas mennyiségben a fiatalokba tömni, s ezzel leköti azokat az éveket, amikor a jövõ családi szerepeire is a legjobban felkészülhetnének). De az a néhány év, amely a középiskolás kor és a házasságkötés közé esik, mégis alkalmat nyújt ilyen irányú, hasznos és egészséges készülõdésre, ha az ifjú ember felelõsséggel és tisztességgel tölti el ezt az idõt, és nem pazarolja fölösleges dolgokra. „Nyárban gyûjt az eszes fiú” – mondja a Példabeszédek könyve (10:5). Ez a könyv egyébként rendkívül sok életrevaló tanácsot, tanítást ad a fiatal, önállóságát éppen megalapozó generációnak (amellett, hogy idõsebbek is lelkesednek érte), nagy haszonnal lehet ezeket a fejezeteket forgatni a gyakorlati élethelyzetekre vonatkozóan is.

Nem véletlen, hogy a világ fejedelme éppen a zsenge ifjúkorra idõzítette az általános züllesztés programját, ennek ugyanis az a célja, hogy a fiatalok húszas éveikre már kiégett, lerongyolódott, testileg-lelkileg elöregedett, szétesõ személyiségekké, értelmi potenciáljuktól, ifjúi alkotókészségüktõl megfosztott roncsokká, szinte árnyéklényekké váljanak. Ennek a programnak elengedhetetlen része a folyamatos bulizás (a mai „bulikultúra”), a média által agymosás-szintre fejlesztett szexpropaganda, az interneten terjesztett pornográfia; és mindemellett az alkoholizmusba, drogkultúrába való beavatás, különbözõ helyszíneken és lassacskán szintén durván kényszerítõ módszerekkel. Az új munkahelyi elvárások közt egyre gyakrabban fordul elõ a hétvégi „team-építésnek”, csoporttréningnek nevezett közös, majdhogynem kötelezõen elõírt tivornyázás, amely követelményekben visszaköszön az ötvenes évek jól ismert felfogása, mely szerint a munkaidõ után is a kollektívának kell élni (lásd sztahanovizmus: a hétvégén annak idején vidéki agitációs körutakon illett részt venni). Ma ez „modernizált módon” bukkan fel újra, most a kötelezõ együtt bulizás, közös ivászat, csoportjátékok, extrém sportok és hasonlók jelentik a garanciát – legalábbis egyes cégvezetõk szerint – arra, hogy „összetartó munkahelyi csapatot” sikerül szervezni az alkalmazottakból. Mindez persze nem más, mint az emberi lelkiismereti szabadság súlyos megsértése, az alkalmazottaknak jogosan járó szabadidõ, s a privát szféra törvénytelen korlátozása, néhol már olyan módon és mértékben, hogy egyre többen egyenesen újkori rabszolgaságról beszélnek. Ez a bulikultúra az ember személyiségének lealacsonyítását, „lenullázását” szolgálja, és az új nemzedék gerincének megtörésére, értéksemlegesítésére lett kitalálva, ha már az évszázadokon át alkalmazott módszer: a folyamatos háborúk gerjesztése – amelyekben a huszonéves ifjú emberek színe-javát mészárszékre vitték – manapság egy ideje nem mûködik olyan nagyüzemi méretekben, mint azelõtt.

A sátán ugyanis tisztában van azzal, milyen veszélyt rejt rá nézve egy bûneitõl megtisztult, Ige által megerõsített, Szentlélektõl felkent, Jézus Krisztust követõ fiatal generáció – ezért tesz meg mindent azért, hogy mire akár a mai keresztények gyermekei is felnövekednek, addigra már bõven meg legyenek terhelve bûnökkel, démonokkal, hogy ne tudjanak a sötétség birodalmára csapást mérni, és tartós, akár emberi értékeket létrehozni. A közömbös keresztény szülõk ilyen szempontból nagy megkönnyebbülést okoznak az ördögnek, mert felelõtlenségükkel kiszolgáltatják gyermekeiket mindenféle kísértéseknek, rossz társaságoknak, és nem akadályozzák meg azt, hogy a kor szelleme hatalmába kerítse õket. Látható, hogy gonosz erõk a hívõk gyermekeit még az átlagnál is „kívánatosabb falatnak” tartják, s ebbõl a szempontból még az sem számít védelemnek, ha ezek a gyermekek „keresztény iskolába” járnak. Kellõ figyelem és törõdés hiányában ugyanis ott is kialakulnak hamar az erkölcsi tanításokkal, a hitbeli „irányvonallal” szemben álló, engedetlen, lázadó és cinikus fiatalok csoportjai, s ezért legtöbbször még az ott dolgozó pedagógusokat sem lehet felelõssé tenni. A felnövekvõ hívõ fiataloknak ugyanis legfõképpen egy jól mûködõ, elkötelezett, tisztességes, korrekt hívõ családi háttérre van szükségük – ezt a felelõsséget Isten sem iskolákra, hanem a szülõkre, a család vezetésére kívánta átruházni.

A sátán egyik legjobban bevált stratégiája a fiatal (vagy akár idõsebb) nemzedékek ellen, mint ahogy ezt évezredek tapasztalatai is tanúsítják, a szexuális bûnökre való csábítás, bibliai nyelven szólva: a paráznaság. Úgy tûnik, a történelem folyamán a kísértõnek valahogy sikerült rájátszania az ádámi ember e talán különösen sebezhetõ pontjára. A kísértések, csábítások terén a gonoszság erõi nem ismernek korhatárt, s közismert, hogy a gyermekek közt már kiscsoportos óvodáskorban is felbukkannak szexuális bûnök, ezután pedig már akár végig is kísérhetik az iskoláskort – a tinédzserkor különösen figyelemre méltó e tekintetben –, s ha hívõ családok gyermekeit nem nevelik következetesen az Ige ismeretére, és nem veszik egyúttal ehhez a Szentlélek megtartó erejét, akkor elõbb-utóbb, de a késõbbi életszakaszokban már végképp semmi sem állítja meg õket az elkerülhetetlen erkölcsi romlás útján. Ezért nagyon fontos a gyermekek hitre vezetése, erkölcsi nevelése a legkorábbi évektõl kezdve, fontos a kiegyensúlyozott, harmonikus családi légkör megteremtése az otthonban, amelybe beletartoznak a nyílt, õszinte beszélgetések, a gondoskodó figyelem folyamatos megnyilvánulásai, az állandó szülõi készenlét minden felmerülõ probléma megoldására. Dolgozó szülõk ezt valóban csak emberfeletti – azaz természetfeletti – módon tudják biztosítani gyermekeik számára, de mindezzel együtt a hívõ családok mégsem mondhatnak le arról az Isten által nyomatékkal felállított követelményrõl, arról a változatlanul létezõ, velük szemben a Biblia lapjain megfogalmazott elvárásról, hogy gyermekeiket Isten Igéjének útmutatásai szerint neveljék, és erkölcsi tanításokkal, valamint szellemi erõvel felfegyverezve indítsák útnak életpályájukon.

(A gyermekneveléssel részletesen egy késõbbi cikkben szeretnénk foglalkozni.)

A 20. század második felétõl kezdve a szexuális bûnök olyan, addig sohasem látott mértékben özönlötték el a társadalom különbözõ rétegeit, hogy a keresztény közösségek erre a viszonylag váratlanul érkezett, minden azelõttit felülmúló kihívásra nehezen tudtak megfelelõen reagálni, mivel valószínûleg teljesen felkészületlenül érte õket az addig általánosan legalább úgy-ahogy elismert erkölcsi normák tömeges áthágása. Mire észbe kaphattak volna, az erkölcsi romlás már behatolt az ingatag talajon álló, mennyei látás és igei megalapozottság híjával lévõ felekezetekbe, gyülekezetekbe, és itt is ugyanazokat a jelenségeket kezdte elõidézni, mint a vallás nélküli külvilágban. A szexforradalom nem tisztelte a vallási meggyõzõdést, és gátlástalanul megfertõzte a hitüket csak intellektuálisan vállaló keresztényeket, nem kímélve a klérus tagjait, a „hivatásosokat” sem – és ez azóta is így van. Bármennyire ígéretes módon indult is ezzel szinte azonos idõben a világszerte tömeges megtéréseket produkáló karizmatikus mozgalom, a hatvanas évek új ébredési hulláma – ahol nem fordítottak különleges gondot az Ige tanítására, a bûnöktõl való alapos megtisztulásra, a Szentlélek erejének folyamatos vételére, az új és új igei látások elsajátítására, gyakorlatba ültetésére, és ezzel egyidejûleg a hívõk állandó erkölcsi nevelésére (beleértve azt is, hogy az emberek megszabaduljanak démonikus megkötözöttségükbõl), ott a frissen kialakult, lelkes és jó bizonyságokkal teli közösségek élete rövidesen hanyatlásnak indult, csakhamar elõjöttek az eltemetett testi ambíciók, vetekedések, irigységek, hatalmi harcok – és az ezek mögött sok esetben megbúvó szexuális bûnök –, így sajnos az új, ígéretes gyülekezetek közül sokaknak a fejlõdése leállt, sõt számosan válságba is kerültek, és nemsokára széthullottak. Olyan helyeken, ahol a keresztény vezetõk nem követelték meg maguktól és a közösség tagjaitól a fegyelmezett, elkötelezett és megszentelt életmódot, a helyi gyülekezetek csakhamar laza „áldj meg Isten klubokká”, növekedésben megrekedt zárványokká váltak, és semmilyen vonzóerõt nem jelentettek többé a világ számára – hiszen nem hordozták azt a többletet, amiért érdemes lett volna odafigyelni rájuk, már nem tudták reálisan közvetíteni az Ige maradéktalan erejét, a „mennyei ember” képét, az egészséges, áldott családok által sugárzott bizonyságot, jövõképet a világ számára.