Egy kedves barátnőm kérte, hogy írjak az őszinteségről. Azt nem
kötötte az orromra, hogy miért akart erről olvasni, de kérése számomra
parancs: megosztom veletek gondolataimat, és kíváncsian várom a
véleményeteket. Vitassuk meg!

Őszinteség... ha megkérdezed az embereket, hogy mi számukra a
legfontosabb erények egyike, legtöbbjük biztosan az őszinteséget
említi. De mi is az őszinteség? A legegyszerűbb definíció talán az:
mindig igazat mondani. Ha mélyen a lelkünkbe nézünk: hányszor és
hányszor kerültünk, kerülünk olyan szituációba, amikor nem tudunk, nem
lehet az igazat mondani! Vagy azért, mert az igazsággal megbántanánk
mást, vagy azért, mert szégyelljük az igazságot, vagy azért, mert
érdekünk fűződik ahhoz, hogy elhallgassuk az igazat.

Ha valaki folyton-folyvást hazudozik, előbb-utóbb belekeveredik a
saját hazugságaiba, és nem fogja tudni, hogy kinek mit mondott. Mégis
vannak ilyen notórius hazudozók. Hogyan tudjuk felismerni őket?

A mindennapi életben valamivel egyszerűbb a dolgunk. Ha a szemébe
nézünk az illetőnek, elárulja a tekintete. Ha beszélgetsz valakivel,
és látványosan kerüli a tekinteted, valószínű, hogy takargatnivalója
van. Ha mesél valamit, és közben balra felfelé néz gondolkodás közben
(az ő szemszögéből balra, tehát neked jobbra), akkor az emlékeiben
kutat, igazat mond. Ha viszont fantáziál, akkor jobbra felfelé néz,
mert akkor találja ki, amit mond, nincs valóságalapja a dolognak. (Az
agyféltekék működésével hozható ez összefüggésbe.) Jól megfigyelhető
ez a gyerekeknél, de a felnőtteknél is így van. Majd csak próbáld ki.
:)

Más a helyzet, ha telefonon, uram bocsá', chaten beszélsz valakivel.
Fokozottan igaz: messziről jött ember azt mond, amit akar. Nagyon
észnél kell lenni, hogy az ember kinek mit mesél el. Bizony
megjárhatja...

Érdekes tapasztalatom, hogy a chaten az emberek sokkal hamarabb
megosztják vadidegenekkel a problémájukat. Elég hozzá pár kedves szó,
egy kis odafigyelés, hogy máris a nyakadba zúdítsák a problémáikat. És
egyre többen vannak, akik így ismerkednek. Ez biztosan kortünet,
hiszen a technika fejlődésével kitágult a tér, olyan emberekkel is
találkozhatunk, akikkel enélkül valószínűleg sosem futnánk össze.
Békéscsabai "beszélget" sopronival, budapesti amszterdamival és így
tovább. A lehetőségek száma végtelen. Sokan ettől remélik a boldogság
kék madarának megtalálását. Biztosan van erre is példa, az ismeretségi
körömben nem egy fordult már elő. A saját sógornőmet is az egyik
chates barátom vette el, és jól, boldogan élnek, nevelgetik 3 éves
kislányukat. Nem, nem, nincs több sógornőm!

Viszont olyat is hallottam, hogy valaki egy szélhámos karmaiba került.
Kiadta a lelkét, csupaszra meztelenítette előtte... és a végén rá
kellett jönnie, hogy az illető csak játszott vele, kihasználta az
érzékenységét, a szeretetéhségét. Sokkal nagyobb sebeket kapott az
ismerősöm, mint annak előtte volt neki... Megértük helyre rakni a
lelkét.

Hiszem, hogy mindig mindenki azzal találkozik, akire abban a
lélekállapotban éppen szüksége van. Nyilván nem a komolytalan,
felületes kapcsolatokra gondolok, hanem az igazi barátságokra, amelyek
szintén kialakulhatnak. De azt gondolom, ahhoz sokat, nagyon sokat
kell beszélgetni, és nemcsak írásban, hanem telefonon, sőt személyesen
is. Kell, hogy a szemébe nézzünk a másiknak, megölelhessük, érezhessük
a kisugárzását, a jelenlétét.

Őszinteség... úgy vélem, nemcsak szavainkban kell őszintének lennünk.
Tetteink, cselekedeteink szavatolják, hogy őszintén, megjátszás nélkül
élünk. Az őszinteségnek abban kell állnia, hogy az ember ne akarjon
szebbnek, jobbnak, igazabbnak, tökéletesebbnek látszani, mint amilyen.
Ne akarjon jobbat, nagyszerűbbet alkotni, mint amire képes. Amikor
ebben járatossá válunk, akkor jellembeli szilárdságot nyerünk. "Az
emberek kívánják a jót, az igazat, mert az igaznak eredményei
kívánatosak az ember lelke előtt, mert hiszen az ember nem szeret
csalódni. Azonban hiányzik az emberből az a készség, hogy ő maga
kezdje meg ezt a jót önmagában megvalósítani, ezt az igazságot valóvá
tenni az életében, a cselekedetében. Amikor ezt valósággá tette, van
egy közhasználatú neve ennek, azt mondják, ez a becsületesség."

..Szóval azt magam is tudom,hogy sokszor előbb szólok, mint
gondolkodom, és napról-napra próbálom ezt megfordítani.. Sok hibám van
nekem is, és én ezekkel tisztában is vagyok. De amikor azt mondom,hogy
már nagyon bántottak..akkor pl. arra a csapatra gondolok,ahol fél éven
át ment a kétszínűség és a rosszindulat, amit én szótlanul éltem át és
úgy csináltam tovább a munkám, mintha nem érdekelne..de amikor fél év
múlva azt kérdezik tőlem miért adom le a szerelésemet, igenis ott a
lehetőség, hogy kiállj magadért! És én nem voltam hajlandó továbbra is
csöndben maradni. Miért kéne eltűrni, hogy az én életemet, tetteimet
olyan emberek is minősítsék, akiket én nem tudok értékelni?? Persze
tudom,hogy más tud..ettől vagyunk emberek, hogy nem vagyunk egyformák.
Az én határaimba nem férnek bele ezek a negatív dolgok.. Ha
embertársam vagy, légy az. Vagyis tiszteljük egymást a magunk
valójában. Én a saját határaim, felfogásom, értékrendem szerint
élek..úgy,ahogy mindenki. Nem kell, hogy ezek ugyanarról szóljanak
minden emberben! Nincs is ilyen..nem is várom el..de nem tudok mindig
más értékrendszere szerint gondolkodni és nem is akarok..