KIVONULÁS ÉS HONFOGLALÁS

 Egyiptomot hosszabb időre (i.e. 1730—1580) egy ismeretlen pásztortörzs, a héberekkel rokon hükszoszok hódították meg. Ők ismertették meg az egyiptomiakkal a lovat, ők használták először a ló vontatta harci szekeret, amely azután Egyiptom legfőbb ereje lett. József minden bizonnyal ekkor lett alkirály, aki rokonait számukra előnyös helyen, a Szináj-sivataggal szomszédos Gósen földjén telepítette le. A  hükszoszok kiűzése után őseink visszamaradtak és a többi legyőzött néppel együtt rabszolgákká süllyedtek Egyiptomban (ők építették Pitom és a későbbi Ramszész raktárvárosokat). Az egyiptomiak a hükszoszok minden emlékét megsemmisítették, ezért őseinkről sem maradtak ott nyomok. A Biblia szavait („új király támadt Egyiptomban, aki nem ismerte Józsefet”) úgy kell érteni, hogy az új dinasztia nem akarta elismerni József és általa a zsidók érdemeit.

Az egyiptomi fogság és szabadulás története mély nyomot hagyott a zsidó nép életében. Egy lánglelkű vezér, Mózes (%�/), aki a fáraó házában nevelkedett, áll a nép élére, s a rabszolgává süllyedt  tömegből az egyistenhit és a szabadság eszméjével egységes népet farag. A Biblia szerint a tizedik csapás éjjelén, i.e. 1450 körül, az első tavaszi hónap (niszán) közepén hozza ki őket „a szolgaság házából”. Hajnalban a fáraó fegyveresekkel veszi üldözőbe, ám nem találja meg egykönnyen őseinket: Mózes ugyanis nem a „királyi főúton” (a „filiszteusok útján”) indul, hanem szokatlan, kerülő ösvényt választ. A hetedik napon, a „Nádas tenger” (4{2 .*) partján találkoznak, itt azonban a tenger kettéválik: a nép „száraz lábbal” átkel, a fáraó harci szekerei viszont a víz martalékává lesznek. Mindez összefügg — a legújabb vélemények szerint — a Szantorini vulkán kitörésével (a történelem legnagyobb ilyen eseménye, a görög Théra szigetén az i.e. 15. század közepén), amelynek nyomán Egyiptom partjainál előbb visszahúzódott a víz, majd hatalmas szökőár keletkezett. (Vesd össze a lehetséges útvonalakkal a mellékelt kis térképen!)

Negyven éves pusztai vándorlás követi a kivonulást, amíg új, lelkében szabad nemzedék születik. (Maga Mózes sem juthat el az „ígéret földjére”, csak halála előtt a Nébó hegyéről láthatja azt.) A kivonulást követő legfőbb esemény (a 3. hónap 6. napján) a Szináj hegyi kinyilatkoztatás, ahol a nép a két kőtáblára írt Tízparancsolatot fogadja el. (Talán nem véletlen, hogy a legrégibb ismert betűírásos emlék, az úgynevezett proto-szináji  felirat éppen itt került elő az i.e. 15. század közepéről, s a 22 óhéber betűből 21 jelet tartalmaz.) Az egyiptomi szabadulás és a kinyilatkoztatás élménye kísérte tovább Izrael népét történelmi útján. Mózes halála előtt még meghódítja a Jordánon túli területet (a mai Jordánia középső és északi részét, Básánt, valamint a Golán-fennsíkot), ahol Reuvén, Gád és Menáse fél törzse nyer elhelyezést. Így Mózes halála után az ország meghódítására kelet felől készülődnek.

A honfoglalást (69!% :{"*,) i.e. 1410 körül Mózes tanítványa és utódja, az Efrájim törzséből való Jósua hajtja végre. Jerikó és Áj városának (a sófár hangjára, illetve csellel történő) elfoglalása után nyílt csatára kerül sor Gibeon mellett, ahol egész nap tartó küzdelem során öt szövetséges királyt sikerül legyőzniük. (Jerikó feltárásakor a régészek megállapították, hogy hatalmas, ősi falai i.e. 1400 körül omlottak le.) Több fallal körülvett város (köztük Hacór és Jeruzsálem) mégsem került a zsidók fennhatósága alá. Jósua halála előtt az ország vezetését a vének tanácsának kezébe adja. A viszonylag gyors izraeli betelepülést igazolja, hogy Haifa mellett nemrég egy i.e. 1400 körüli sírfelirat került elő, rajta négy óhéber betű: "83* — vagyis azt a bizonyos követ egy Jákob nevű honfoglaló ősünk sírbarlangja fölé helyezték. (A legrégibb betűírásos föníciai sírfelirat ennél több mint 100 évvel fiatalabb.)