Tíz éves voltam, amikor először tudatosan döntenem kellett Isten követése mellett. Édes szüleim nagy gondot fordítottak arra, hogy testvéreimmel együtt a gyülekezetben nőjünk fel. Mikor még egészen kicsik voltunk, már vittek az imaházba, ha zeneórára mentek, akkor egy másik szobában egy idős nővér beszélt Istenről, követői hűségéről. Történeteire máig emlékszem, nagyon szerettem hallgatni őt. Aztán gyermekórára jártunk és szüleim, nagypapám is tanított minket egyre jobban érlelődött bennem a gondolat, hogy szeretném egész életemet Jézusnak szentelni!

  Éppen az ötödik osztályt kezdtem, soha nem felejtem el az első történelem órát. Állandó tanárunk nem tudott tanítani, Nyéki tanár úr helyettesítette, aki ateista volt. Első kérdése ez volt: Ki hisz Istenben? Felálltam és még egy fiú az osztályból (ő azóta baptista lelkész). Elmondatta velünk a teremtés történetét. Aztán vitatkozni kezdett és elmondta az evolúciós elméletet, amit akkor hallottam először és nagy butaságnak tartottam. Csak az Igére hagyatkozhattam és aszerint válaszoltam kérdéseire. Elgondolkozott, aztán nem szólt többet. Nagy volt az izgalom óra után. Unokatestvéreim is abba az iskolába jártak, szünetben gyorsan megbeszéltük az esetet. Ővelük is ugyanez történt. Aztán akárhányszor látott minket, mindig ilyen nevekkel illetett: Pál apostol, szent fazék, hívő. Mi örültünk, hogy mindez Krisztusért van, de egyben méltatlanoknak éreztük erre magunkat. Attól a naptól fogva tudatosan kezdtük keresni az Urat és büszkén viseltük ezeket a neveket. A tanárok is tudtak ezekről, és szünetben sokszor benntartottak, hogy Isten dolgairól kérdezzenek. Az egyik tanárnőm elhívott a lakására beszélgetni. Ő és a szülei reformátusok voltak és sok-sok kérdést tettek fel. Ekkor tapasztaltam meg először, mit jelent az Úr ígérete, hogy nem kell előre gondolkodnunk, félnünk, az Ő Lelke által abban a pillanatban megadja a legbölcsebb választ. Ők is csodálkoztak, de én még jobban, mert még sohasem éltem át ehhez hasonlót. Azóta mindig kész vagyok vallást tenni az Úrról bárhol és bárkinek!

  Azóta sokszor szól az Úr, hogy mondjak le mindenről, mert szolgálatra hívott el és kutassam Igéjét, mert Ő csodadolgokat tesz életemben. Ma már tudom, érdemes mindent veszni hagyni Jézusért!

  Ezt a történetet az életemből elsősorban gyermekeknek küldöm, akik – ha hallottak is Jézusról – még nem ismerik Őt, és nem született döntés a szívükben. Az Úr tőletek is várja, hogy keressétek Őt, hiszen kicsi életeteket szerető keze vigyázza! Soha nincs túl korán keresni Őt, és mindig csodálatosak az első lépések, amit Jézus felé tesztek! Gyermekkorban az Úrral élni nagy kegyelem! Gyermekszívvel hinni Benne, és csodáit átélni ajándék! Ne hagyjátok, hogy gyermekéveitek elmúljanak anélkül, hogy Jézus mellett döntöttetek volna! Nagy örömöt szereztek Jézusnak és sok áldást nyertek Tőle! Ez az egyetlen döntés, amit sohasem fogtok megbánni!

  Elhatároztuk akkor öten, hogy minden alkalommal ott leszünk az Istentiszteleten és nagyon figyelünk. Elkezdtünk vezetni egy könyvet. Mindig felírtuk a felolvasott Igét, ki szolgált, és a prédikáció tartalmát néhány pontban. Nem szabadott hiányozni. Aki hiányzott, csak alapos indokkal tehette. Már jó ideje így tettük, amikor különös élményünk volt. Hideg tél volt, január eleje. Aznap hatalmas hó esett, fújt a szél, hóvihar volt kilátásban. Iskolából hazafelé menet megbeszéltük, hogy akármi lesz, találkozunk, és este feltétlen elmegyünk az imaházba együtt. Addigra olyan hóvihar lett, hogy minden forgalom leállt. Édesanyám nem jött, mert legkisebb testvéremet hordta a szíve alatt. Édesapám dolgozott. Minket sem akart elengedni Édesanyám, de mikor látta, hogy erősen elhatároztuk, engedett. Mivel hegyen laktunk, csak csúszva tudtunk lemenni. Gyalog elég messze volt, egész átfagytunk, mire odaértünk, de talán még sohasem voltam ilyen boldog. Rajtunk kívül néhány felnőtt testvér volt még ott. Az Igére már nem emlékszem, de imádkozás alatt különös dolog történt. Elkezdtünk egymás után hangosan imádkozni, amit még sohasem tettünk. Azt vettem észre, hogy imádkozom. Mintha nem is én mondtam volna a szavakat. Ez olyan csodás volt, elhatároztuk, hogy mindig imádkozunk, ha tehetjük. Sokszor szólt az Úr a próféta által, mindig báránykájának, virágszálának nevezett. Mondta, hogy örül gyermeki ragaszkodásunknak és szolgálatra hívott el. Mint a napsugár, úgy ragyogta be szívemet minden szava! Aznap csodálatos álmom volt. Régi emlékképet láttam, az éppen csak felépített, félkész imaházat. Benn egy gerendán ültem, velem szemben Jézus ült, és tanított engem. Ennyi maradt meg bennem reggelre és az az érzés, hogy nagyon szeretem Őt! Szerettem volna még közelebb kerülni Hozzá, még jobban ismerni Őt! Vágytam, hogy töltsön be az ő Lelkével! Többször kértem a gyülekezetvezető testvért, hogy imádkozzon velem, de mindig azt mondta, hogy majd egyszer imádkozunk. Talán fiatalnak tartott még ehhez (13 éves voltam), a szívembe nem látott bele. Nemsokára a testvér álmot kapott az Úrtól: Ment velem és néhány testvérrel egy úton. Ítéletidő volt, széltől kicsavart fák feküdtek mindenfelé, villámlott és nagyon sötét volt. Én mondtam a testvérnek, hogy fel van írva az égre, hogy három nap múlva itt a világ vége, de ő nem látott semmit. Ez az álma csütörtök éjjel volt, és vasárnap betöltött az Úr Szentlelkével! Az álom és az áldás között három nap telt el, és valóban elveszett egy világ és kezdődött egy új Istennel!