- AZ ÚR VELEM...-

Dávid gyógyulása – részlet Reinhard Bonnke: Tűzben élni c könyvéből. Ez a könyv magyarul még nem jelent meg, de reméljük, hogy meg fog.

(Bonnke beszéli el egy fiatal férfi gyógyulásának történetét, aki egy baleset következtében elveszítette a beszélőképességét.)

Amikor Rita (Dávid menyasszonya – szerk. megj.) hallott az összejövetelről, hívta Dávidot és sürgette, hogy menjen el. Azt mondta neki, hogy az ő keresztény életében még soha nem látott csodát, de hallott arról, hogy sok csoda történik evangelizációs hadjárataink alatt. Reklám posztereink azt ígérték, hogy imádkozni fogok a betegekért, ahogy mindig is teszem. Rita nem ment el Dáviddal az összejövetelre. Bizonyos okból úgy érezte, hogy ez olyan valami, amit Dávidnak egyedül kell megtennie. Titokban közel állt a kétségbeeséshez amiatt, hogy nem javult Dávid állapota.

Dávid ugyancsak kétségbeesett volt. Már a képessége végéhez közeledett, hogy megtartsa Ritának tett ígéretét, és tudta ezt. Újra öngyilkos gondolatok gyötörték. Valaminek változnia kell. Ami elég, az elég. Még egy utolsó alkalommal keresni fogja a gyógyulást Istentől. Ez alkalommal nem orvosokba vagy gyógyszerekbe fogja helyezni bizodalmát. Nem a bíróságoktól vagy a kormánytól fog segítséget keresni. Böjtölni fog és imádkozni, és kérni fogja Istent, hogy gyógyítsa meg a Bonnke evangelizációs hadjáraton. Ha ez nem lenne meg, módot fog találni, hogy felmentse Ritát ígérete alól. Úgy teszi meg, hogy a sajátját fogja megszegni.

Makurdiban, a nyitó esténken 180 000 ember tolongott a mezőn. Sok ezer beteg ember jött közel az emelvényhez. Dávid a szélén állt, és annak esélyét, hogy Reinhard Bonnke imádkozni fog érte, nullának számolta. Elveszettnek érezte magát a tömegben. A prédikáció végén, ahogy általánosan imádkoztam a betegekért, megfordult és elment.

El kell fogadnia a sorsát, gondolta. Isten nem törődik vele eléggé ahhoz, hogy meggyógyítsa, és ő sosem lesz elég jó, hogy kiérdemelje. Bonnkének volt hite a gyógyulásra, de neki nem. És Isten nem engedi elég közel jutni ahhoz, hogy Bonnke rátehesse a kezét. Hazament, és leült az ágyára a sötétben. Az asztalán lévő órán világított az időpont, éjjel 11 óra volt.

Érezte, hogy vékony erecskében meleg vér kezdett folyni az orrlyukaiból. Felkelt, és keresett egy törülközőt, hogy elállítsa a folyást. De nem állt el. Tovább folyt egy óráig, és aztán még egy óráig. Kifogyott a rongyokból, hogy elállítsa a vérzést. Ahogy elkezdődött a vérzés harmadik órája, felfogta, hogy haldoklik. Talán a vérhígítók átvették az uralmat.

Úgy érezte, egyetlen utolsó esélye van, hogy kommunikáljon. Telefonja nem volt, mert nem volt szüksége rá. Szobája sarkában volt a legfrissebb gyűrűskönyv, amit Rita készített oda az írásainak. Megkereste a jegyzettömbjét és tollát, és elkezdte írni végakaratát, néhány tulajdontárgyát Ritára hagyva. Kifejezte szeretetét iránta, és mély háláját a barátságáért. Most már szabad lesz az ígéretétől, hogy barátja lesz, írta, és mehet és kereshet egy istenhívő férfit, hogy a férje legyen. Azt írta, hogy Isten biztos jól gondoskodik valakiről, aki olyan hűséges, mint ő. Azt írta, hogy ő maga is szabad lesz, és hogy kész arra, hogy megpróbáltatása véget érjen. Miközben könnyek és vér hullott a lapra, elköszönt, aláírta nevét, és keltezte – 2003. február 3.

Szobája ajtaját nyitva hagyta, hogy testét megtalálják a reggeli világosságban. Aztán a fiatalember, aki annyit küzdött, hogy elveszítse magányosságát, lefeküdt meghalni.
Újabb óra telt el. A vérzés nem csökkent. Furcsa módon, Dávid jól érezte magát. Miért nem volt gyenge a nagy vérveszteség miatt? Felkelt, és ránézett az órára. Hajnali négy óra volt. Az orra még mindig egyenletes sugárban folyt.

Fogta jegyzettömbjét az íróasztaláról, és kisétált. A város sötét volt. Felette csillagok töltötték be az éjszakai eget. Hideg közömbösséggel bámult lefelé. Ha soha nem élt volna, azok a csillagok akkor is tovább ragyognának. Ha abbahagyná a lélegzést, nem törődnének vele. Nagyon is olyannak tűntek, mint az az Isten, aki készítette őket. Sétálni kezdett. Ahogy ezt tette, elkezdett zokogni, vállai csendesen rázkódtak. Soha nem érezte magát ennyire egyedül. Ha valaha is szüksége volt a hangjára, hát az most volt. Odaüvöltene a csillagoknak: „Miért hagytál el engem?! Miért?!” Egy parki padhoz ért, és leült, ahogy a hajnal kezdett felragyogni keleten. Még mindig képtelen volt megfékezni sírását vagy az orrvérzését.

Hajnali öt óra körül valaki, aki munkába ment, rátalált. Hangját riadalom töltötte be. „Mi történt önnel, uram?” Dávid ráébredt, hogy inge csupa vér. Arca piszkos. Ez az ember hívni fogja a rendőrséget. Szájára mutatott, és megrázta a fejét, hogy tudassa, nem tud beszélni. Aztán gyorsan leírta a lapra: „Csak orrvérzés. Jól vagyok.”
„Akkor miért sír?”
Dávid úgy döntött, elmondja ennek az idegennek az igazat. Azt írta: „Úgy tűnik, az Úr elhagy engem. Miért hagyna el az Úr? Nem érdeklem?”
„Honnan tudja azt, amikor Isten elhagyja?” – kérdezte az idegen.

Hirtelen, Dávid látta önmagát. Ott ült azon a parki padon, mert Isten megőrizte, és nem azért, mert elhagyta. Egyenletesen vérzik már hat órája, és még mindig erős. Már eszméletlennek kellett volna lennie, sőt halottnak, de tudott állni és járni. Még mindig volt energiája. Majdnem hallotta, ahogy Rita hangja azt mondja: „Isten szeret téged, Dávid. Sohasem fog elhagyni vagy eltávozni tőled.” Azok a szavak az ő szájából olyan erőteljesek voltak, mert ő jobban megtestesítette azokat, mint bárki más, akit valaha is ismert. Nem volt helye, ahová elrejtőzhetett volna Isten törődése elől.
Lehajolt, és újra írt: „Nem, tévedtem, Isten nem hagy el engem. Ő jó volt hozzám. Hiszem, hogy valami jót fog tenni értem. Fel kell építenem a hitemet.”

Hazament, és rájött, hogy a vérzés elállt. Összetakarított és elment dolgozni. Dávid vágyott arra, hogy beszélgessen Ritával erről a különös megpróbáltatásról. Ő volt a legjobb barátja, mindenki mást meghaladóan. De aztán újra átgondolta. Rita már elég sok mindenen átment. Az útnak ezt a részét nélküle fogja befejezni.

Arra kérte a főnökét, hívja fel unokatestvérét, Jánost, aki keresztény volt. Az utóbbi években költözött Makurdiba, és tudott Dávid állapotáról. János beleegyezett, hogy eljön a gyógyszertárba. Dávid megkérte, hogy menjen el vele az evangelizálásra aznap este. Elmondta Jánosnak, hogy a tömeg olyan nagy, hogy szüksége van segítségre, hogy odajuthasson leges-legelőre. El volt szánva, hogy odajut Bonnkéhoz. Meg fogja kérni, hogy tegye rá kezét, és imádkozzon gyógyító csodáért. János beleegyezett, hogy segít.

Akkor Dávid leírta imakérését, hogy Bonnke evangélista elolvassa. Hogy igazolja történetét, vitte az orvosi dokumentumokat és a kormány engedélyét, amit az állapota miatt ítéltek meg neki. Azt gondolta, ezzel az információval Bonnkét arra indítja majd a könyörület, hogy megkérje Istent, tegyen valamit érte. Este hétkor eljöttek az evangélizáció helyszínére. Dávid vitte a Bibliáját és a jegyzettömbjét. A tömeg egy része már egész nap várakozott. Dávid és János együtt az emelvény felé furakodtak. Hosszú és nehéz küzdelem volt.

AZON AZ ESTÉN, AMIKOR ELKEZDTEM PRÉDIKÁLNI, én nem ismertem a David Attah esetében feltárulkozó drámát. Ő és János előrejutottak az emelvény melletti lépcsőkhöz. A lépcső aljánál ott állt Jason Betler, csapatunk egyik tagja. Az ő feladata volt, hogy odafigyeljen, hogy senki se rohanhasson fel a színpadra hívatlanul.
Dávid oldalba bökte Jasont, hogy figyeljen rá. Írt a jegyzettömbjébe, és eléje helyezte. „Nyolc évvel ezelőtti balesetem óta képtelen vagyok beszélni. Találkozót akarok Reinhard Bonnke evangélistával. Azt akarom, hogy imádkozzon értem, hogy tudjak beszélni.”

Jason láthatta, hogy Dávid el van keseredve. Szíve megindult rajta. „Sajnálom” – mondta – „de túl sok ember van itt, akik látni akarják Reinhardot. Nem adhatunk személyes időpontot az ön számára. De ha marad, Reinhard imádkozni fog minden betegért az összejövetel végén.”

Dávid nem ezt akarta. Újra leírta, hogy azt akarja, hogy Bonnke személyesen imádkozzon érte. Elméjében a sors ellen harcolt. Úgy látta az összes embert a tömegben, mint akik belenyugodtak a sorsukba. Az ima idején Reinhard a teljes hallgatóság felé fog imádkozni, és Isten csak azokat gyógyítja meg, akiket Ő választ ki, hogy meggyógyítson. Dávid ennél jobb esélyt akart. Meg akarta ostromolni a menny kapuit és kérni, sőt követelni Istentől a gyógyulást. Elméjében úgy gondolta, ha Reinhard, a hit embere imádkozik érte, akkor meg fog történni. Így, gondolta, át fog törni a sors szorításán. De ahogy tovább próbálta rábeszélni Jasont, hogy adjon neki időpontot, Jason továbbra is elutasította.

Ez visszavetette Dávidot egész életén át tartó érzelmi sémájába. Teljes mértékben visszatért szívébe a magányosság régi fájdalma. Mivel Jason nem volt hajlandó meghallgatni kérését, Dávid úgy érezte, Isten nem hajlandó megadni neki a hozzáférést az Ő gyógyító erejéhez. De ezen az éjszakán, gondolta Dávid, valaminek ebben a jól ismert sémában meg kell változnia.

Az hogy megadta magát ennek az önmagára fókuszáló érzésnek, csak még több szenvedést okozott. Már elege lett ebből. Ideje, hogy új úton járjon. Ellene megy az érzéseinek, és megtesz egy hitlépést, és hiszi, hogy Isten még mindig szívén viseli az ő legjobb érdekét, még akkor is, ha elutasítva érzi magát. Ő és János elmentek mintegy 30 méterre a tömegbe, ahol Jason még mindig láthatta őket. Jason emlékszik rá, hogy Dávid élénkpiros inget viselt, és könnyű volt nyomon követni.

A megtérő ima után megszólítottam a beteg embereket a tömegben, ahogy mindig is teszem. Kértem őket, hogy tegyék kezüket testük azon részére, amelynek gyógyulásra van szüksége. Aztán elkezdtem imádkozni. Ahogy Jason leírja, látta, hogy Dávid a feje hátuljára tette a kezét, és azonnal a földre zuhant, mintha valaki ledöntötte volna.

Dávid megtapasztalta azt, amit Jason látott, de más módon. Az ő bizonysága úgy hangzik, hogy kezét a fejére tette, és érezte, hogy erős fény melege ragyog rá fentről. Azt gondolta, hogy egy lámpa az evangelizációs mezőn. Valami azt mondta neki, nézze meg. Amikor felnézett, a fény lelövellt köréje. Olyan erőteljes volt, hogy behúzta őt. Kinézett a fénynyalábból unokatestvérére, Jánosra. János nyilvánvalóan nem látta a fényt, mert a színpadot nézte normálisan.

Dávid megpróbált kinyúlni és megragadni ingujjánál fogva, hogy elérje, hogy ránézzen a fényre, de nem tudott a fényen túl nyúlni. Vette a jegyzettömbjét, hogy írjon Jánosnak egy üzenetet, de a kezei túl gyengék voltak ahhoz, hogy leírjon egyetlen betűt is. Úgy érezte, különös módon el van vágva a valóságtól.

A körülötte lévő emberekre nézett. Úgy tűnt, senki más sem vette észre a fényt. Egyedül volt ebben a megtapasztalásban, de alig érezte magát magányosan. Egyedül volt Istennel, és borzongott az Ő szeretetétől. Egy kéz nyúlt le a fénynyalábon keresztül, és megérintette hátul a fejét. Valamit eltávolított. Azonnal érezte, hogy megkönnyebbült egy nagy tehertől.

A fény elkezdett halványulni, és a földön találta magát az evangelizációs összejövetelen. Hogyan került oda? Zavarodottnak érezte magát, és azon tűnődött, valóban megtapasztalta-e a fényt, vagy álom volt-e. Úgy érezte, mintha még mindig álomban lenne. Ahogy jobban magához tért, azt gondolta, hogy esetleg a vérveszteség miatt esett össze, vagy az alváshiánytól, vagy még a megelőző többnapos böjtöléstől – vagy ezek összhatásától.

János gyorsan talpra segítette. „Mi történt veled?” – kérdezte.
Dávidnak nem volt válasza. Még csak nem is gondolt arra, hogy használja a jegyzettömböt. János tovább beszélt, de Dávid nem tudott a szavaira koncentrálni. Még hatása alatt volt a fény megtapasztalásának és a kéznek, amely eltávolított valamit a fejéből.

Ennél a pontnál Jason Betler arról számol be, hogy látta, hogy Dávid újra feje hátuljához nyúl, és megint a földre esik. Pontosan ugyanaz történt, mint előtte.

Dávid újra megtapasztalta, amit Jason látott, de nagyon eltérő módon. Azt mondta, hogy hirtelen visszajött a fény. Ez alkalommal még erőteljesebb volt. Megint unokatestvérére, Jánosra nézett, de János megint nem látta a fényt. A kéz visszatért, és megérintette feje hátulját. Újból eltávolított valamit, és Dávid könnyebbnek érezte magát. Ez alkalommal azonban más érzése is volt; tudta, hogy kapott valamit Istentől. A fény eltűnt, és ő ott találta magát a földön. János talpra segítette. Összezavartnak és egy kicsit mérgesnek tűnt. A tömeg hullámzott körülöttük. Az emberek felemelt kézzel erősen imádkoztak. „Ki lökött le, Dávid?” – kérdezte. „Ki tette ezt veled?”

Dávid Jánosra nézett, és nyolc év óta először egy szó a fejében megtalálta az erőt, hogy száját válaszra késztesse. ”Jézus” – mondta recsegő hangon.
Jánosnak leesett az álla. A szemét meresztette. „Mondtál valamit?”
„Jézus” – ismételte meg Dávid. Úgy érezte, hogy ragyog. Nem jutott volna a szívébe, hogy bármi más szót mondjon, mint Isten Fiának drága nevét. „Jézus.”
Jánosnak elakadt a lélegzete. „Dávid, én hallottalak.”
„Jézus, Jézus, Jézus” – mondta újra és újra Dávid. Elkezdett körbejárni ezt mondogatva. Rekedt suttogás volt, de csoda volt. Megállt és újra unokatestvérére nézett, vállon ragadta. „Köszönöm, János” – mondta.

János szeretettel megmarkolta két karjával. „Isten meggyógyította az unokatestvéremet!” – kiáltotta a körülötte lévő embereknek. „Isten meggyógyította! Nyolc év óta először újra tud beszélni!”

Fordította: Horváth Lídia

Címkék: sasvarine barath erika