Lelki életünk folyamán időről-időre meg kell állnunk, önvizsgálatot kell tartanunk. Ugyanis folyamatosan változunk, és ez lehet jó vagy rossz. Növekedhetünk lelkileg, de vissza is fejlődhetünk. Nagy utat megtehetünk előre, de vissza is fordulhatunk. Ezek a változások olyan észrevétlenül következnek be, hogy alig észleljük. Ezért jó néha megállni és körülnézni. Az első kérdés, amit fel kell tennünk magunknak: - Milyen az Úrral való közösségünk? Életünkben minden más ettől a választól függ. A válasz kétféle lehet. 1. Az Úrhoz közelebb kerültünk. 2. Az Úrtól eltávolodtunk. Miből vesszük ezt észre?

1. Ha közelebb kerültünk az Úrhoz, annak ilyen és hasonló jelei vannak:

-         Az imádkozásban sokkal nagyobb az örömünk, mint azelőtt.

-         Egyre jobban érezzük az Úr jelenlétének örömét.

-         Már Jézus nevének említése is örömöt okoz.

-         Alig várjuk, hogy elmehessünk az istentiszteletre.

-         Szívesen vesszük az oktatást, a feddést is.

-         Szívesen engedelmeskedünk hivő testvéreinknek, ha jót kérnek.

-         Szívesen vállalunk szolgálatokat.

-         A Bibliában minden nap valami csodálatosat fedezünk fel.

-         Gyönyörködünk a prédikációkban.

-         Készek vagyunk engedelmeskedni az Úr szavának.

-         Valóban bűnnek látjuk a bűnt.

-         Könnyen feltételezünk másokról jót.

-         Hamar megbocsátunk.

-         Keressük a közösséget testvéreinkkel.

2. Ha távolodunk az Úrtól, akkor:

-         Az imádkozás teherré válik, a hálaadás egészen elmarad belőle.

-         Úgy érezzük, hogy az Úr nagyon messze van tőlünk.

-         Ha más dolgokban sokkal nagyobb örömöt találunk, mint az Úrban.

-         Nem szívesen megyünk Istentiszteletre, sokalljuk az alkalmakat.

-         Megsértődünk, ha tanítanak, feddenek.

-         Nem szeretünk másoknak szót fogadni.

-         Szolgálataink terhünkre vannak, amit lehet, visszamondunk.

-         A Biblia semmit sem mond nekünk.

-         A prédikációk unalmasnak tűnnek, gondolataink elkalandoznak.

-         Nem is minden olyan nagy bűn, ahogy a Biblia mondja, meg a hívő testvérek. Sok mindent meg lehet érteni, ha kicsit jobban belegondolunk.

-         Ha értjük is, mi az Úr akarata, nem tesszük szívesen.

-         Hamar észrevesszük másokban a hibát.

-         Ha megbántanak, sokáig haragszunk érte.

-         Kerüljük a testvérekkel való találkozást és beszélgetést.

Még sok más jele is lehet, de ha ezeket jól átgondoljuk, már érezzük, melyik csoportba tartozunk mi. Ha az első csoport gondolatai igazak ránk, akkor boldogok lehetünk, mert lelki életünkben növekedtünk, és az első szeretet lángja lobog a szívünkben, ami nagyon kedves az Úr előtt! Féltve őrizzük ezt a szeretetet, mert ha elveszik szívünkből, nehezen lobban újra lángra! Ha éberen őrködünk afelett, hogy szívünkben az első hely mindig az Úré maradjon, akkor egyre jobban érezzük közelségét, szeretetét, vezetését. Boldogok vagyunk, és ez messziről látszik rajtunk. Vigyázzunk nagyon, mert a sátánnak az a célja, hogy ezt az első szeretetet elrabolja, Istentől elszakítson!

Ha a második csoport meghatározásai igazak ránk, akkor sietve meg kell állnunk, meg kell ijednünk, és gyorsan le kell borulnunk Megváltónk lábához! Ha nem jutunk bűnbánatra, akkor szívünk megkeményedik, és mindjobban eltávolodik az Úrtól! Ha sikerül a sátánnak azzal elaltatni, hogy nincs olyan nagy baj, akkor letérünk a keskeny útról. Vannak letérő utak. Ezek sokáig a keskeny út mellett futnak. Sokáig olyan érzése van a letérőnek, hogy egészen közel van ahhoz az állapothoz, amiben régen volt. Közel jár a keskeny úthoz, de nem rajta! De egy idő múlva elkezd távolodni, és akkor már tisztán látja, hogy útja másfelé vezet. „Ha észrevétlen szélesedik az út, sírva indulok újra Tefeléd!” – mondja egy vers. Mindenkivel megtörténik ez, mert a sátán nagyon ravasz, és folyton a nyomunkban ólálkodik, mikor tud becsapni, ilyen mellékútra kényszeríteni vagy csalogatni. A Szentlélek időben figyelmeztet, de a hívő ember sokszor nem veszi észre, nem hallja meg. Az Úr eleinte őriz, megtanít arra, hogy felismerjük az Ő szavát. Ha halljuk a figyelmeztetést, és mégis másfelé indulunk, akkor hagyja, hadd menjünk. Megengedi, hogy lássuk rossz döntésünk következményeit. Aztán egyszerre lefelé visz az út, mindig sötétebb lesz, egyre több veszély leselkedik az úton. Egyre több a kudarc, eltűnik az öröm, a tisztaság. Az erő fogy, a kísértéseknek már nehéz ellenállni. Egyre több bűn terheli a lelket. Ilyenkor még elevenen él az emlékezetben az a régi öröm, az a régi szabadság. Felébred a vágy Isten után, az elveszett öröm, békesség és tisztaság után. A Szentlélek munkálkodik a szívben, felébreszti a lelkiismeretet, megmutatja, hol rontottuk el. Ha az Úrhoz tudunk kiáltani, el tudjuk ismerni bűneinket, le tudjuk tenni azokat a dolgokat, amik szívünkben az Urat megelőzték, akkor az Úr megbocsát, és visszahelyez előbbi állapotunkba. De bűneink következményeit nem veszi le rólunk! Terheink megnőnek. De az Úr kegyelmes, ad erőt az elhordozásához, és azt is megcselekszi, hogy ezeket idővel jóra változtatja olyan módon, hogy a terhek viselése jó gyümölcsöket érlel bennünk.

Ha már eltávolodtunk az Úrtól, sokkal jobban vigyázzunk, mert a kegyelemmel nem lehet játszani! Ha valaki könnyelműen veszi ezeket a leágazásokat, eljöhet az az idő, hogy többé nem talál vissza a keskeny útra. Annak az állapotnak a borzalmáról ne legyen soha tapasztalatotok. Az szörnyű lehet! Mert aki egyszer megízlelte a jövendő világnak erőit, az nem tud kevesebbel megelégedni, az mindig vágyakozni fog az után. Se az árát – hogy Istennek engedelmeskedjen, és elhagyja a világot – nem tudja megadni. Sok hívő ember kétfelé sántikál. Egyik kezével fogná az Úr kezét, de a másikat az ördögnek nyújtja. Szeretné az Úrban való örömöt, békességet, tisztaságot, az örök életet, de a világi örömökből is kivenné a részét. Csakhogy ez nem megy! Egyszerre két úrnak szolgálni nem lehet! Isten gyakran állította választás elé övéit. (Józsué 24:14. I. Kir. 18:21) Gondoljátok el, milyen szomorú lehet az Úr, ahogy látja távolodni drága véren megváltott gyermekét! Akiért az életét adta, akinek megtérésén, hitén az egész menny örvendezett! Milyen szomorúság, hogy hiába figyelmezteti, hiába tesz útjába akadályokat, ő mégis konokul továbbhalad! De amíg egy morzsa remény van, addig Isten nem adja fel! Újra és újra megszólítja távolodó gyermekét, keresi, szólongatja, a bajban segítségére siet. Mindent megtesz érte! Milyen csodálatos az Úr Jézus szeretete! Ha netán távolodunk tőle, ne zárjuk be fülünket szerető hívása, intése elől, hanem bánjuk meg azt a bűnt, ami lesodort a keskeny útról! Amíg nem tudjuk megbánni, addig nem térhetünk vissza! Rendezzük dolgainkat Istennel és emberekkel! Ez nehéz. Kimondani azt, hogy: - Kérlek, bocsáss meg! – nem könnyű. De próbáljuk meg egyszer! És meglátjuk, hogy újra kisüt a nap, újra elárasztja a menny öröme a szívünket! (Jak. 5:16., Mk 11:25., Mt. 5:25.) A rendezetlen bűnök naggyá növekednek, elburjánzanak, megölik Isten Igéjét a szívünkben! Magamnak sokszor felteszem ezt a kérdést: Megéri ilyen kicsi dolog miatt elveszíteni az örök életet?

Vannak olyan helyzetek, amikor hiába kérünk bocsánatot, nem bocsátanak meg nekünk, hanem valós és vélt bűneinket felnagyítják, nehezebbé teszik, és másoknak továbbmondják. Keserű dolog ez nagyon. Ilyenkor mit tehetünk? Meg kell próbálnunk rendezni. Ha ez nem megy, akkor jó nem magyarázkodni – bár az ember szívesen tisztázná magát! - , hanem hagyni az igazságosan ítélőre. Akkor sok nehéz nap, hónap, év következik, sok álmatlan éjszaka, sok keserűség. Sok megvetés érhet, sok vád, sok igazságtalanság, amit nagyon nehéz elhordozni. Ilyenkor könnyen megkeseredik a szív és könnyen Isten ellen fordul. Ez nagy kísértés, nagy próba! Sokszor megengedi Isten, hogy így történjen. Emlékeztek Jóbra? Isten azt mondja róla: igaz, istenfélő, feddhetetlen és bűngyűlölő. Mit mond a sátán: - Persze, hogy az, hiszen minden áldásoddal körülvetted. Verd csak meg mindenben, majd szemtől szembe átkoz meg téged! Isten megengedi a próbát, csak az életét védi. Sok keserűség szakad Jóbra. Egy napon elpusztulnak állatai, nyájai, meghalnak gyermekei. Jób a hírek hallatán a földre hull, úgy mondja: - Az Úr adta, az Úr elvette, áldott legyen az Ő szent neve! Nem vétkezett! De a sátán nem érte be ennyivel. – Az életét majd félti. Verd meg betegséggel, majd megátkoz téged! – És az Úr engedi. Hagyja, hogy nyilvánvaló legyen Jób hozzá való ragaszkodása. Undok fekélyek borítják, amelyek kegyetlenül viszketnek, fájnak, bűzösek. Sokat kínlódik emiatt. Két nagy kínja van. Nem érti, miért omlott össze a világ körülötte, miért engedte meg Isten, hogy így legyen. Másik kínja, hogy barátai – vigasztalni akarva őt, sok váddal illetik, még a felesége is arra bíztatja, hogy átkozza meg az Istent. Hosszú idő telik el ebben a kínlódásban, míg Isten azt mondja: - Elég! – Akkor kiderül a nap, Isten mindent elmagyaráz Jóbnak, közelebbről ismerteti meg magát vele. Jön a gyógyulás, az újabb áldás, újabb tisztesség. A próbából úgy került ki, mint színarany! A sátán megláthatta, hogy Jób akkor is hűséges maradt az Úrhoz, akkor is szerette, ha erre nem volt semmi oka! Ha Isten áldása messzire távozott tőle! Próbáinknak, összekuszált életünknek lehet ilyen magyarázata is! Ha az Urat komolyan követjük, akkor lesz olyan ellenségünk is, aki csak azért gyűlöl, mert Isten szolgálatában állunk. Mert az Úr gyermekeit a világ be nem fogadhatja! Erre fel kell készülnünk! Az Úr ezt boldog állapotnak mondja… (Mt. 5:10) De legyünk készen mindig a rendezésre, a szeretetre! (Mt  5:44)

Hogyan ismerjük fel a leágazásokat? Mik a vetélytársai, az elrontói az Úrral való közösségünknek?

-         Ha egy dolog vagy eszme jobban foglalkoztat, mint maga az Úr.

-         Ha egy vagy több embert jobban szeretek az Úrnál. (Még a szerelem idején is az Úrnak kell adni az elsőséget!)

-         Ha vágyódás alakul ki szívemben a világi örömök után.

-         Ha olyan célokat tűzök magam elé, amit az Úr nem támogat.

-         Ha az Úr helyett emberekben bízom.

-         Isten szolgálata is akadály lehet.

Ez bizonyára első hallásra furcsa lehet. Ha jobban belegondolunk, megértjük. Istenért sokféle szolgálatot vállalunk. Teljes örömmel tesszük, az Úrért. De nagy kísértése az ördögnek, hogy az Úr szolgálatában versengést szít a testvérek között, vagy sok dicsérettel eléri, hogy aki szolgál, elbízza magát, többnek gondolja magát másoknál. Szinte minden hívő ember beleesik ebbe a kísértésbe. Sokan buknak el emiatt. És szép lassan az Úr szolgálata átalakul. Amikor már az a cél, hogy több, jobb legyek másoknál, „komolyabb”, szorgalmasabb – de mindez azért, hogy dicsérjenek, akkor már letértem a keskeny útról, éppen a szolgálat kapcsán. Ha azért buzgólkodok, hogy szolgálatomat minél jobban betöltsem, ez jó dolog! De ha ennek irányítását kivonom az Úr keze alól, és a magam szándéka, terve alapján teszem, akkor már előbbre helyeztem a szolgálatot az Úrnál. Hudson Taylor írja: „Az Istennel való közösség legnagyobb vetélytársa az Érte végzett szolgálat!” Erre nagyon figyelni kell egész életünkben! Ha észrevesszük, hogy csak a szolgálat betöltése sarkall, és ugyanakkor nem keressük az Úr jelenlétét, akkor már kísértésben vagyunk. Szolgálatunkon akkor lesz áldás, ha alázatban maradunk, folyamatosan keressük és érezzük az Úr jelenlétét! Ha Őt nem veszítjük szem elöl, akkor nem tévedünk el! Ha mégis eltértünk Tőle, akkor semmi ne legyen drága, hogy otthagyjuk, letegyük, elrendezzük csak azért, hogy jelenlétét újra érezhessük! Az Úr segítsen mindannyiunkat!