0. Képünkre és hasonlatosságunkra - כִּדְמוּתֵ֑נוּ בְּצַלְמֵ֖נוּ
0. És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra; és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain… (1Móz 1:26)

Egyedül az ember teremtetett Isten képére és hasonlatosságára. Ezzel Isten rendkívüli módon felmagasztalta az embert. Amikor a zsoltáros így szól: „magasztallak, hogy csodálatosan megkülönböztettél”,¹⁷ akkor nem csupán két ember közötti különbségekre gondol, hanem az emberi nemnek a Teremtőhöz való különleges viszonyára is. Ez pedig a többi teremtménytől való megkülönböztetés. Elég, ha csak a כִּדְמוּתֵ֑נוּ kifejezésre gondolunk, amely arra utal, hogy (az ember) „legyen a mi másolatunk!”. Isten szándéka ezzel az volt, hogy az Ő személyiségjegyei megjelenjenek az emberen. Ezt a teremtésnek nagyon különleges módjával biztosította. Uralkodásra szánta Isten az Ő másolatát. Akár úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a Föld sáfárává, gondviselőjévé tette az embert.¹⁸ A tulajdonjogról nem mondott le,¹⁹ haszonbérbe kapta azt az emberi nem, mégpedig a gazdag ellátás ígéretével együtt, de csak arra az időre, amíg „jól viselkedik”! ²⁰

Ha engedelemmel hallgatándotok, a föld javaival éltek. (Ésa 1:19)

Az uralkodást itt az eredetiben a רָדָה (rádáh) ige fejezi ki. Ez a szó huszonötször szerepel a Bibliában (ezen belül a zsoltárokban négyszer). Szó szerint taposást jelent, és többnyire emberi uralom kifejezésére használja az Ige, míg Isten uralmára általában a מָשַׁל (másal) szót (ennek előfordulása: hetvennégy, a zsoltárokban tíz).²¹

Németh Sándor az emberi létezés céljának tartja az uralkodást.  „…elsősorban az uralkodás a hivatása, amelyre kezdetben csak a természetes szintre vonatkozóan szólította fel Isten, az újjászületés után pedig - ígéret szerint – az uralkodás először szellemi szinten valósul meg, az ezeréves királyságban pedig természetes szinten is.”²²

A fentieken túl az ember teremtésének célja: szeretetközösségben élni Istennel. Ennek végső dimenziója a menny és az örökkévalóság lesz, de addig is „gyakoroltatja” ezt Isten az emberrel oly módon, hogy házasságot szerzett számára.²³ Az élőlények közül egyedül az ember kapta meg ezt a csodálatos ajándékot a Teremtőtől.

Annakokáért elhagyja a férfiú az ő atyját és az ő anyját, és ragaszkodik feleségéhez. (1Móz 2:24)

Az Istennel való járás öröme, és az, hogy az Őutána való  vágyódás benne van az emberben teremtésétől fogva, több zsoltárban megtalálható.

Mint a szarvas kívánkozik a folyóvizekre, úgy kívánkozik az én lelkem Hozzád, óh Isten! (Zsolt 42:2)

Isten! Én Istenem vagy te, jó reggel kereslek téged; téged szomjúhoz lelkem, téged sóvárog testem a kiaszott, elepedt földön, amelynek nincs vize. (Zsolt 63:2)

Az Istennel ideiglenesen megszakadt kapcsolatú ember Teremtője utáni sóvárgását nagyon szépen mutatják be ezek a versek.

Mert jobb egy nap a Te tornácaidban, hogysem ezer másutt. (Zsolt 84:11)

Te tanítasz engem az élet ösvényére, teljes öröm van Tenálad; a Te jobbodon gyönyörűségek vannak örökké. (Zsolt 16:11)

Az Istennel való közösségben – többek között – az a csodálatos, hogy semmi máshoz sem hasonló örömöt és boldogságot ad. Megvizsgáltam a „boldog” szó előfordulásait a Zsoltárok Könyvében. Húsz zsoltár huszonhét versében találtam meg a szót.²⁴ Ezek alapján egyértelműen megfogalmazható: a boldogság forrása egyedül Isten. Még a feddése is boldogító (94.). A Hozzá való tartozás boldoggá tesz (65., 68., 84., 144., 146.). Bűnbocsánatot ad (32.). A Benne bízókat, Őt félőket teszi boldoggá (2., 34., 40., 84., 112., 128.). Törvényt ad, melynek megtartása boldogság (1., 106., 119.). Boldoggá teszi az Ő céljaival azonosulókat (122.). Héberben a boldog szó: אֶשֶׁר ('ešer)²⁵. Előfordulása a zsoltárokban meglepő azonosságot mutat Károliéval: 25 zsoltár 26 versében található meg. (Eltérés pl. a 137. esetében: Károlinál mindkétszer az áldott szó szerepel.)

Isten teremtő  munkájáról megállapíthatjuk tehát, hogy az nem céltalan. Legfőbb célja, hogy a teremtett világ az Ő dicsőségét szolgálja. Az ember teremtésének célja pedig az uralkodás, Isten személyiségjegyeinek megjelenítése, és a Teremtővel való szeretetközösségben élés; felkészülés a mennyei életre.