Jobb a szomorúság

A világ szlogenje mostanában ez: Érezd jól magad! Rázd le a hétköznapok szürkeségét, terheit, tedd meg gyorsan, amit muszáj, és utána szórakozz, légy boldog! Mennyire becsapja az embereket a Sátán! Mi tudjuk, hogy hiába keressük az örömet és a boldogságot, a bűnben nem fogjuk megtalálni.

Jobb a szomorúság a nevetésnél; mert az orcának szomorúsága által jobbá lesz a szív. Préd. 7.3. – írja a világ legbölcsebb embere, Salamon király. Ez a király nagyon nagy magasságokat járt be, és nagyon nagy mélységeket is. Isten teljesítette mindazt, amit kért, a bölcsességet, és ráadásként naggyá és gazdaggá tette. Mindene megvolt, amit kívánhatott. Éppen ez lett kárára. Idegen népekből vett feleségeket, jöttek velük az idegen istenek, bálványok, és ezek élete végére teljesen tönkretették őt, és népét is bűnbe vitte. Salamon jól ismerte az életet, mindkét oldalát. Élete végén azt mondja: jobb a szomorúság az örömnél…

El kell gondolkodnunk, miért van a Földön szomorúság, halál, bűn, amiben részünk van? Vissza kell mennünk egészen Édenig, mert a gyökerét ott találjuk. Ameddig az első emberpár ragaszkodott Istenhez, és engedelmes volt neki, addig szó nem volt betegségről, szomorúságról, gyászról és halálról. Csodálatos életük volt! Derűsek voltak és vidámak, a szomorúság árnyéka nélkül éltek. Az Isten nem olyan életet teremtett az embernek, amilyenben most él. Mégis egy pillanat alatt megváltozott minden! Mivel az ember elfordult Istentől, a Sátánnak engedelmeskedett, ezért muszáj volt a fáradtságos munkával szerzett kenyeret enni, a fájdalom, a gyász is hamar ismerős lett az ember számára, és a honvágy szomorúsága is befészkelt szívébe. Hiszen nem találkoztak Istennel már hűvös alkonyatkor, nem nézhették gyönyörű arcát, nem hallották szeretetteljes hangját, amint beszélgetett velük. Mindez már csak emlék volt, ami után emésztő vágy égett bennük. Szomorúak lettek, valahányszor Édenre gondoltak, ahonnan ki kellett jönniük engedetlenségük miatt.

A bűn, az Istennel való kapcsolat megromlása az oka annak, hogy ilyen világban kell élnünk. Isten nem akarja, hogy szomorúságban éljünk! Jézus Krisztusban egy lehetőséget kínál, amit már az Édenben megígért. Van egy mód, ami által meg lehet szabadulni a bűntől! Van egy lehetőség arra, hogy helyreálljon a kapcsolatunk Istennel! Jézus Krisztusban eljött erre a Földre, és Golgotán minden bűnünkért meghalt! Az egész világ bűneiért! Rajtunk áll, hogy elfogadjuk-e Isten kinyújtott kezét, a Golgotán kiontott vérét! Rajtunk áll, hogy a ruhánkat szaggatjuk meg, képmutatóskodunk, egy látszatkereszténységet élünk, vagy teljes szívünkkel az Úrhoz fordulunk!

Minden ember kapcsolódik valahogyan a bűnhöz, mert megvan benne, és kezeli is a bűn problémáját. Mert mi a bűn? Az emberek azt gondolják, hogy az a bűn, amit a Büntető Törvénykönyv annak mond. Amiről Isten Igéje beszél, az az emberek számára nem olyan komoly dolog. A hívő ember tudja, hogy Isten Igéje sokkal szigorúbb a Büntető Törvénykönyvnél. Ami az emberek között ma már természetes dolog, például a paráznaság, azt az Ige halálos bűnnek tartja. Az Úrnál már az valóságos bűnnek számít, ha a bűnös gondolatok megszületnek a szívben. „Ha valaki kívánsággal tekint egy asszonyra, már paráználkodott azzal az ő szívében!” Mt 5:28. Isten Törvénye megítéli már a szív indulatait is! Az emberek szeretik az „arany középutat”, Isten Igéje viszont fehéren és feketén szétválassza a jót és a rosszat egymástól.

Hogyan viszonyulunk mi a bűnhöz? Vannak olyan emberek, aki elmennek, elbújnak, ha bűnről van szó. Manapság nem népszerűek azok az emberek, akik a bűnről beszélnek. Az emberek hamar bedugják a fülüket és keresnek olyan tanítókat, akiknek beszédétől nem viszket a fülük. Voltam vendég olyan gyülekezetben, ahol valószínűleg nem kell szolgálnom többet, mert a bűnről volt szó. A lelkész szomorúan mondta: - Tudod, testvér, ha nem úgy beszélek, ahogy nekik tetszik, akkor hamar kereshetek új állást, új lakást magamnak. Ez a legrettenetesebb helyzet, ami egy lelkipásztort érhet, amikor arra kell figyelnie, hogy tetsszen az, amit prédikál. Pedig csak Isten jótetszésére kell figyelni! Nagy felelőssége van mindenkinek, hogyan adja tovább és hogyan hallgatja az Isten Igéjét!

Vannak olyan emberek, akik úgy állnak a bűnhöz, hogy megmagyarázzák. Szeretik úgy mondani, hogy a bűn mindenkiben megvan, minden ember bűnös, gyarlók vagyunk, nagy különbség nincs ember és ember között. Ez nagy tévedés! A nagy különbség az, hogy ki hogyan viszonyul a bűnéhez! Sokak szerint vannak kis és nagy bűnök… Egyszer egy vadász a trópusokon szembe találta magát egy leopárdcsaláddal, és az anyaállat támadott, hogy védje kicsinyeit. Nem tudott mást tenni, le kellett lőnie a leopárdot. A kicsinyeket nem hagyta egyedül, hanem hazavitte őket a birtokára. Aranyosak, játékosak voltak, mint a kismacskák. Volt néhány tapasztalt vadász, aki figyelmeztette őt, hogy vigyázzon, mert a kis leopárdokból lesznek a nagy leopárdok, és a nagy leopárdok ölnek! A vadász nem hitte, hiszen a kezéből ettek, hallgattak rá, ha hívta őket, teljesen megszokta a jelenlétüket. Így vagyunk mi is a bűnökkel. A nagyokat rögtön lelőjük a lehetőség szerint, viszont a kicsiket nem tartjuk veszélyesnek. Annyira együtt élünk kis bűnökkel, hogy észre sem vesszük, hogy közben felnövekedtek. Egyszer ez a vadász, ahogy gondozta a kertjét, egy rózsabokor megszúrta az ujját. Nem is vette figyelembe. Enni hívta leopárdjait, a kezéből ettek, mint máskor is. Az egyik leopárd megnyalta kezét, és megérezte a vér ízét a szúrás helyén. Abban a pillanatban támadó lett a viselkedése, és széttépte gazdáját. Mert figyelmen kívül hagyta, hogy az a kicsi, aranyos cica közben felnövekedett, vérszomjas állat lett belőle. Mi is így vagyunk a kis bűneinkkel. Megszoktuk őket. Lehet, hogy néha gondoltunk a veszélyre, vagy figyelmeztetett valaki, de elhessegettük, hiszen olyan ártalmatlannak tűntek. Egy kis pletykálkodás – nem olyan nagy bűn. Egy kis káromkodás – hát, indulatos vagyok, nem olyan nagy dolog, belefér… Egy kis flörtölés – ugyan már, mi ebben a bűn, a világ sem mondja annak, sőt, dicsekednek is vele. Egy-két pohár ital – nagy dolog? Aztán idővel ezek a dolgok felnőnek a mi életünkben. Megpróbáljuk megmagyarázni, hogy ezek nem olyan nagy dolgok, de Isten Igéje szerint a bűn az bűn! És amikor a kis bűnök felnőnek, észre sem vesszük, és az az egy-két pohár két liter lesz, és nem lehet mit tenni vele, uralkodik felettünk. Az a kis pletykálkodás réges-régen gyűlöletté fajult, és nem is teszünk mást, gyűlölködünk. Az a kis tisztátalanság, ami volt, már egy fertő lett, mert megszoktuk közben. És amikor már észrevesszük, hogy naggyá lett, akkor már olyan hatalmas, hogy nem tudunk vele mit kezdeni, és megöl bennünket, mert a bűn öl! A kis bűnökből lesznek a nagy bűnök, és a nagy bűnök ölnek!

Vannak emberek, akik, ha bűnről van szó, viszonyítanak, másokhoz mérik önmagukat. A keresztyén ember a világihoz képest jó ember. Ahhoz az emberhez, aki a kocsmában ül, aztán hazamegy elverni a családot, ahhoz képest a hívő biztos, hogy jobb ember. Kérdés az, hogy van-e jó ember egyáltalán? Mikor a gazdag ifjú így szólítja meg az Úr Jézust: - Jó Mester…, akkor Jézus rögtön visszakérdez: - Miért mondasz engem jónak? Egy jó van csak, az Isten! Nincs jó ember! Megkegyelmezett ember van, akinek az Úr Jézus irgalmat adott, és elkárhozott ember van, aki bűnben él. Nincs jó ember!

És lehet a bűnhöz bűnbánattal is közeledni. Még ez sem mindig egyértelmű az ember életében. Van hamis és igaz bűnbánat. A bűn lehetősége minden ember életében ott van. A hazugság, a paráznaság, az irigység, versengés, bálványimádás lehetősége. A kérdés az, hogy mennyire engedünk neki. Annak idején, mikor bűnvallást tettem, azt mondtam: - Ami a Bibliában meg van írva, hogy az bűn, az mind megvan bennem, egyet kivéve, nem vagyok gyilkos. Tévedtem. Olvastam utána a Bibliában, hogy aki nem szereti embertársát, az mind embergyilkos…

Hogyan viszonyulunk a bűneinkhez? Lehet nagyon látványosan szomorkodni, sírhatok öt percig miatta. Aztán megrázom magam, és tudom, hogy holnap is meg fog történni az a bűn, de most bűnbánatot tartottam. Hát ez a hazugság. Mert a felismert bűnt nem akarom elhagyni.

Aztán van olyan bánat, hogy attól félek, hogy mi lesz a következménye. Itt igazából nem is a bűnt bánja az ember, hanem fél annak következményétől. A Bibliában sok ember van, aki nagyon látványosan sírt. Például Ézsau, aki eljátszotta az elsőszülöttségi jogot. Vagy Júdás, aki sírva vitte vissza árulásának bérét. Mégse találta meg a megbánás helyét és elkárhozott.

Van egyfajta bűnbánat, ami nagyon veszélyes. Elkövettünk valamit, és rögtön azt nézzük, hogy ki látta azt. Csak arra figyelünk, hogy a testvérek mit gondolnak rólunk. Nem mindegy, mit mondanak rólunk? Persze, figyelni kell, nehogy megbotránkoztassunk valakit, de ti engem tarthattok jó embernek, szentté is avathattok, glóriával a fejemen, de ha a szívemben van egy bűn, Isten országába nem fogok bemenni. És mi egymásra nézünk, egymás elöl bujkálunk, nem nézünk föl, pedig Isten az, aki a szíveket ismeri. Tudja az indítékokat is. Lehet, hogy te halálos bűnnek tartod, amit elkövettem, de Isten szemében nem az. Mert a szíveket az Isten ismeri! Az ilyen bűnöknél van az, hogy legközelebb jobban fogunk vigyázni. De nem arra figyelünk, hogy ne kövessük el, hanem hogy véletlen se láthassa meg senki. Sokfelé nézünk, amikor beszélgetünk vagy csinálunk valamit. Próbálkozunk mi, de hát az ár ellen nem lehet… Mossuk a mi kezeinket. Bánja az, aki hozzásegített bennünket. Valamit elviszek, megengedte a főnök. Legyen az ő dolga. Igaz, Isten gyermeke? Tudom, hogy nem az enyém, nem is a főnöké, de megengedte, és akkor mit érdekel engem? Aztán nagyon bánom. Holnap újra meg fogom csinálni, de most bánom. Ez egy hamis bűnbánat, amikor marad minden a régiben. Ez mind a világ szerinti megszomorodás, amit a világ is gyakorol. Elkövetnek valamit, ott vannak a börtönben, hej, de nagyon bánják! „Minden más lesz, ha kiszabadulunk!” És minden marad a régiben. Vagy ha nem kapják el őket? „Hála Istennek, megúsztam, van Isten az égben!”

Ki ellen vétkezünk, ha bűnt cselekszünk? Dolgoztam egy munkahelyen, ahol a főnök többször felelősségre vont és ellenőrzött. Tudta, hogy körülbelül mikor végzek azzal a munkával, amit kiadott, és mindig figyelte, nem megyek-e el egy fél perccel előbb vagy nem viszek-e el a zsebemben valamit. Egyszer mondtam neki: - „Idefigyelj, Laci, érts meg valamit. Nem te vagy az én főnököm! Nekem az Isten a főnököm!” Csak nézett, és többé nem jött ellenőrizni. Adott egy kulcsot, zárjam be az ajtót, amikor végzek.

Ahhoz, hogy bűnt igazán bánni tudjuk, bűnismeretre kell eljutnunk. Hogyan gondolunk önmagunkra? Pál apostol, aki az egyik legkomolyabb, legnagyobb eszköz volt az Úr kezében, így mondja: „Mert tudom, hogy nem lakik én bennem, azaz a testemben jó; mert az akarás megvan bennem, de a jó véghezvitelét nem találom. Mert nem a jót cselekszem, melyet akarok; hanem a gonoszt cselekszem, melyet nem akarok. Ha pedig én azt cselekszem, amit nem akarok, nem én művelem már azt, hanem a bennem lakozó bűn. Megtalálom azért magamban, ki a jót akarom cselekedni, ezt a törvényt, hogy a bűn megvan bennem. Óh én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?” Róm. 7.18- 24. Pál apostol, aki csodálatosan lett elhívva, aki alapította a gyülekezeteket, elragadtatott a harmadik égig, és csodálatos kijelentéseket kapott, amit el sem mondhatott, nyíltan mondja: a bűn megvan bennem. Ez az igazi önismeret. A hívő embernek tudnia kell, hogy Isten a bűnt már a gondolatokban megítéli. Akkor ki az közülünk, aki azt mondhatja, hogy nem vétkezik, nincsen bűn benne? Az hazuggá teszi az Istent! I. Jn 1:10. Az a nagy különbség a világi és a hívő ember között, hogy a bűnt másképpen kezeli. Isten gyermeke már a szív indulatainál felismeri, és odaviszi a Golgotára, Jézus vére alá, és kéri annak bocsánatát. Nem hagyja, hogy a bűn elhatalmasodjon és uralkodjon rajta, hanem folyamatosan megszabadul tőle. De ahhoz, hogy meg tudjunk térni, szükséges az igaz önismeret. Kell tudnom, hogy mi lakozik a szívemben. Amíg nem ismerem el, hogy a bűn megvan bennem, és nem csak általánosságban, hanem tételesen, addig nem tudok megújulni, meggyógyulni.

Ha már van bűnismeretem, akkor jön a legfontosabb része ennek a folyamatnak, a felismert bűnöket meg kell vallanom. Ha ezt nem tudom megtenni, Isten nem tud helyreállítani! Ha le akarok zárni egy elrontott szakaszt az életemben, újat akarok kezdeni, annak a bűnvallás az egyedüli útja. A megvallott bűnöket Isten megbocsátja, és vére eltörli azokat. A Szentlélek csak megtisztult szívbe költözik! Dávid, amikor vétkezik Betsabéval, ezt írja: Míg elhallgatám, megavultak csontjaim a napestig való jajgatás miatt. Míg éjjel-nappal rám nehezedik kezed, életerőm ellankadt, mintegy a nyár hevében. Vétkemet bevallám néked, bűnömet el nem fedeztem. Azt mondtam: Bevallom hamisságomat az Úrnak - és te elvetted rólam bűneimnek terhét.” Zsolt. 32:3-5. Dávid nem félt attól, mit mondanak majd az emberek. Neki mindennél fontosabb volt, hogy Istennel helyreálljon a kapcsolata, az Ő jelenlétét visszanyerje! Semmi más nem számított neki! Ő tudta, hogy Isten ellen vétkezett, megbántotta Istent.

Jákób ott van az Úr jelenlétében a Jabbók révénél. Kérdezi az Úr: - Mi a te neved? – Jákób vagyok, csaló. És e megalázkodásra jön az Úr válasza: - Nem az vagy többé, hanem Izrael, Isten harcosa!

Amíg elhallgatod, nem lesz szabadulásod. „Aki elfedezi az ő vétkeit, nem lesz jó dolga; aki pedig megvallja és elhagyja, irgalmasságot nyer. Péld. 28.13. Fontos, hogy a felismert, megvallott bűnt elhagyjuk, ne cselekedjük többé! Isten akarja, hogy törekedjünk a tiszta életre! Rendezzük dolgainkat Isten előtt! Szomorodjunk meg a bűneink miatt, mert attól jobbá lesz a szív!