Vagy arra gondolok, amikor egy irodavezető folytonos fricskáit 2 évig
hallgattam és tűrtem..miért? Mert tudtam,hogy ő már soha az életben
nem fog megváltozni..és minek idegesíteném fel magam egy ilyen
emberen? De 2 év után elfogyott a "leszarom" tabletta..és nem bírtam
tovább.. Szóval talán meglehet azért tűnik olykor,hogy kegyetlenül
vagyok őszinte, mert ha én kinyitom így a számat, akkor már nagy a baj
és nagyot robban a bomba.. A bántást én képes vagyok tűrni
ideig-óráig, de szerintem senkinek nincs alanyi joga bántani a
másikat, és ha nekem úgy tűnik, hogy valaki engem bánt és nem először,
nem másodszor, sosem fogom hagyni ezt és azon gondolkodni, hogy vajon
ez benne hogy csapódik le? Mert - bár igaz- minden viszonyítás
kérdése, de szerintem annyira lehetünk önzőek ezen a világon, hogyha
valaki bánt minket, ne az számítson elsősorban, hogy ez neki hogy
esik. És abban is biztos vagyok, hogy én is megbántottam már
embereket, kit ezzel,kit azzal..sőt! Néha én is képes vagyok mások
felett ítélkezni. Ez így van, sajnos én magam is beleesem ebbe a
hibába..De ha tényleg őszinték vagyunk, akkor tudunk bocsánatot is
kérni, csak van,aki nem érdemli meg.. Én saját magam miatt vagyok
őszinte. Nem másokért, és nem azért, hogy megváltsam a világot! Abban
a 2 évben is az volt a legrosszabb, hogy nem szólhattam és nem
mondhattam el a véleményemet. És nem azért dübörög ilyenkor bennem az
ordítás és az igazság hangja, mert az én véleményemet mindenkinek
tudnia kell, vagy mert az én véleményem a mérvadó mindenhol, hanem
mert nekem esik rosszul, hogy nem állok ki magamért! Olyan érzés ez,
mintha asszisztálnék az "ő" képmutatásukhoz..mintha azzal, hogy nem
szólok beigazolnám az ő tettüket, hogy lehet így viselkedni
emberekkel! Mert ők a feljebbvalók, a többiek meg úgysem mernek
szólni. Igenis hiszem, hogy néha őszintének kell lenni az emberekkel
ahhoz, hogy ráébresszük őket kik is valójában. És elhihetitek, hogy
bármelyik ilyen szituációra is gondolok vissza..(életem során,ha 3
volt J)az ilyen embereket 2 mondattal meg lehet rendíteni. Mert, ha
valaki végre őszinte velük az fáj, és számukra meglepő.. És mivel a
véleményüket előtted soha nem fogják felvállalni, csak hebegnek és
habognak és azt sem tudják mi van..

Tehát aláírom, hogy nem szabad túlzásokba esni, és még az ilyen
embereket sem szabad elítélni, vagy lenézni..de ha engem bántanak és
én azt nem érzem jogosnak, soha nem fogok megbékélni vele. Aki partner
és van annyira értelmes, hogy megbeszéljük a nézeteltéréseket, azzal
szerintem én mindig is partner leszek, de akik erre képtelenek,
azokkal nehéz néha nem őszintének lenni J

Minap Zizitől kaptam a Kreatív blogger díjat, és egy megjegyzést,
miszerint őszintének találja a blogomat. Újabb kört futottam hát az
őszinteség témájával, vizsgáltam innen-onnan, és megint pár dologra
rájöttem.

Az őszinteséget nap mint nap gyakorlom, kisebb-nagyobb sikerekkel:
néha túl radikálisan, néha túl burkoltan - keresem a közepet, azt,
hogy lehet valamit úgy őszintén kifejezni, hogy bennem a tartalma ne
sérüljön, tehát ne addig csomagoljam, burkoljam, míg a mondanivalóm
elveszti az eredeti jelentését, azt, aminek én szánom, ugyanakkor ne
legyen túl direkt, odamondós, kritikus, ironikus, szemrehányó,
erőszakos, vagy bármi más olyan negatív hatással bíró, ami akadályozza
a befogadhatóságát másoknál. Nagyon nehéz, főleg, ha elragadnak az
érzelmek.