Mostanában, mióta a kimondást gyakorlom, sokszor érzem magam
morgolódósnak, de mihelyst kijön belőlem - helyes formába öntve - a
frusztrációm, az egész belső zizegés elmúlik. Elfojtás helyett
kimondás - kész gyomorműtét, csak kés nélkül, felszabadítja a bent
ragadt energiákat a hármas csakrából, a dühöt, frusztrációt,
kisebbrendűségi érzéseket, stb. Nincs gyomoridegesség, gombóc,
remegés, stb., hanem van megkönnyebbülés, átölelős-beburkolós
elernyedés, amikor az ember szeretetteljes meghallgatásra talál, és
érzi, hogy olyan emberekkel van körülvéve, akikkel ezt megteheti,
kifejezheti azt, ami benne van, nem fognak megsértődni, nem fogják
félreérteni, nem indul be egy újabb játszma, hanem elfogadják,
megértik, tiszteletben tartják, hogy most ezt érzem. Keresik az
igazságtartalmát, megfontolják és egy közös alkotómunka veszi
kezdetét: hogyan tudjuk együtt átalakítani az életünket,
együttműködéseinket, kapcsolatainkat ennek az újonnan kimondott
dolognak a fényében.

Ilyenkor nagyon hálás vagyok, hogy ilyen emberek vannak körülöttem, és
hogy általuk lehetek saját magam, mert az ő elfogadásuk, befogadásuk
"engedi meg nekem" azt, hogy helyesen jöjjön ki belőlem az, ami
idebent feszít. Nem kell azzal a gondolattal hadakoznom odabent, hogy
mit fognak szólni hozzá, és már másítom is meg gyorsan a
mondanivalómat, vagy csillapítom a súlyát, vagy el sem mondom, inkább
lenyelem, nehogy konfrontáció legyen, vagy ne szeressenek azért, mert
kimondom a véleményemet. Nincs szeretetfüggőség bennem, nem attól
működnek a kapcsolataim, mert mindenhez bólogatok, alkalmazkodok,
hanem mert a kimondással, őszinteséggel és megújulási, változtatási
képességgel próbálom működtetni. Ez teljesen új dimenziókat nyit
számomra, fantasztikus és felemelő érzés, szó szerint megkönnyebbül az
ember. A sok-sok elhallgatás, ki nem mondás mind ott ül a lelkünk
mélyén és tudatalatt stresszel bennünket, de csak rajtunk múlik, mikor
vesszük a fáradtságot, hogy felszínre hozzuk őket és őszintébbé tegyük
a kapcsolatainkat.

Számomra a másik fő tanítása ennek a kérdéskörnek az, amit már fent is
pedzegettem: én is hozzájárulok ahhoz, hogy a másik ember velem
őszinte tud-e lenni vagy sem. Ha félnie "kell" tőlem, azaz a
reakcióimtól, a játszmáimtól, hogy megvonom tőle a szeretetemet, stb,
akkor nem lesz velem őszinte. De ha előítéletek nélkül elfogadom,
befogadom, amit mond, és keresem az igazságtartalmát, és főként el is
tudom ismerni, ha neki van igaza, akkor ki meri mondani azt, ami belül
feszíti. Kettőn áll a vásár, mondják, és milyen igaz. Sokszor vetjük a
másik szemére, hogy "nem vagy velem őszinte", de csak kevésszer nézzük
meg azt, hogy mi miben, hol, hogyan akadályozzuk meg azt, hogy őszinte
tudjon velünk lenni az illető.

Van egy nagyon jó barátném, aki az utóbbi időben többször kifejezte
nekem - mindig nagyon hálásan és csillogó szemekkel -, hogy olyan jó,
hogy nem sértődök meg semmin és hogy nekem elmondhat dolgokat, ami
benne van, még akkor is, ha az nekem nem biztos, hogy tetszik,
hangozhat kritikusan, lehet félreérthető, stb. Ezek mind feltételes
módok, mert rajtam múlik, hogy kritikának veszem-e, félreértem-e, vagy
elfogadom tőle. (Igen, egyelőre a személyen hangsúly van, mert nem
mindenkitől tudunk befogadni, elfogadni dolgokat, még a
szimpátia-antipátia ereje határozza meg, hogy kitől igen, kitől nem.
De ez később tudatossággal kiterjeszthető, ebből lesz előítéletmentes
elfogadás, nyitottság mindenki felé. Tudom, nagy szavak, de működnek.)