Amikor Smith Wigglesworth megszállt az otthonunkban, egy reggel lejött a szobájából, és ezt mondta nekem:

– Isten szólt hozzám az ágyadon!

– Mit mondott? – kérdeztem.

– Ezt mondta: Wigglesworth, addig perzsellek a tüzemmel, amíg csak Jézus marad Wigglesworth helyén.

A lépcsőfeljáró  tövében a menny felé emelte a kezét, és miközben patakzott a könny az arcán, felkiáltott: „Ó Isten, jöjj, tedd meg! Nem akarom, hogy az emberek engem lássanak maguk előtt – csak Jézusra figyeljenek!”

Ha összegeznem kellene, hogy milyen embernek ismertem meg Smith Wigglesworth-öt, ez az egyetlen mondat kifejezné. Úgy élt, hogy az emberek csak Jézusra nézzenek fel.

* * *

1941-ben találkoztam először Smith Wigglesworth-szel Angliában, amikor Bradfordból Londonba utazott, hogy összejöveteleket tartson a gyülekezetemben, az Elim Pünkösdi Gyülekezetben, Leigh-on-Sea-ben, Essexben. A Temze torkolatának északi partján találkoztunk egy bérelt épületben, Londontól körülbelül negyven mérföldre keletre, mert a gyülekezeti házunkat egy német akna romba döntötte.

Az egyik londoni vasútállomás kijáratánál találkoztam vele, és átkísértem a városon egy másik megállóhelyre. Itt beszéltem meg találkozót egy férfival, akinek a felesége hastájéki rákban szenvedett, és már haldoklott. Ez az ember az Urat kereste, hogy segítsen neki Wigglesworth-ön keresztül. A Leigh-on-Sea-be tartó vonatunk néhány perc múlva indult, így a férfi is csatlakozott hozzánk az úton. Amikor a vonat elindult, Wigglesworth hangosan megszólalt: „Jézus fent. Jézus lent. Jézus fent.” Sem én, sem az útitársunk nem tudtuk mire vélni a szavait.

Istennek ez az embere – aki annyira eredeti volt, annyira egyéni, hogy némelyek szemében hóbortosnak tűnt – így folytatta:

„A János 3,13-ban ez áll: »És senki sem ment fel a mennybe, hanemha az, aki a mennyből szállott alá, az embernek Fia, aki a mennyben van.«

Látod, testvérem – mondta –, Jézus a mennyben van, és minden hatalom az övé. Hitben kinyújtom a kezem, és megérintem Őt. Az ereje leárad rajtam keresztül. Együtt érző szívvel és hittel újra kinyújtom a kezemet, és megérintem a betegeket, a problémákkal küszködőket. Ők meggyógyulnak, és dicsérni kezdik az Urat. Így Jézus élete az imádással visszajut Őhozzá. Testvéreim, a Szent Szellemben ilyen életciklus zajlik.”

Ezután Wigglesworth hozzám fordult: „Gyere, Stormont testvér, öntsünk életet a fickóba!”

Nem törődve azzal, hogy mások is utaznak a társaságunkban, felállt –  én is vele –, és szilárd hangon imádkozni kezdett: „Uram, töltsd ki az életedet ebbe az emberbe!” Neki pedig ezt mondta: „Menj haza, tedd rá a kezed a feleséged hasára, és meg fog gyógyulni.”

Hónapokkal később találkoztam az illető pásztorával, aki elújságolta nekem: az asszony valóban meggyógyult, pontosan úgy, ahogyan Wigglesworth mondta.

Wigglesworth-öt nyomasztotta volna, hogy mennyi könyvet írtak róla – bár efölött bizonyára Pál szavaival tért volna napirendre: „Legyetek az én követőim, mint én is a Krisztusé!” (1Kor 11,1).

Nem akarta, hogy az emberek utánozzák, bár sokan megpróbálták. Ő teljesen természetesen viselkedett, és azt akarta, hogy mások is önmaguk legyenek. Néha meglehetősen szórakoztató volt látni az utánzóit. Egy San Franciscó-i bibliaiskola hallgatói megfigyelték például, hogy prédikáció közben gyakran ránt egyet a bajuszán. Távozása után sokan közülük a prédikáció hevében rángatni próbálták azt, ami náluk még csak a „reménylett dolgok valósága, a nem látott dolgok felőli meggyőződés” volt!

Amit Isten Igéje Mózesről állít, bizonyos mértékben Smith Wigglesworth-re is igaz: „És nem támadott többé Izraelben olyan próféta, mint Mózes, akit ismert volna az Úr színről színre.” (5Móz 34,10)

Ez a kihívás  ösztönözzön minden keresztényt. Nem lehetünk Mózesek vagy Wigglesworth-ök, de törekedhetünk arra, hogy megismerjük Istent színről színre.

Amikor éppen nálunk vendégeskedett, és megkértem rá, rendszerint Wigglesworth imádkozott az étkezések előtt. Legtöbbször elénekelt egy dalt, majd teljes bizonyossággal hálát adott az ételért.

Egy nap a feleségem a fő fogás után éppen az almás pitét tálalta, miközben bocsánatkérőleg mondta:

– Sajnálom, Wigglesworth testvér, de a sütemény nem üti meg a mércét!

Mindketten meghökkentünk a válaszán:

– Hallgass, asszony, semmi helye a siránkozásnak – már ott az áldás rajta! Ha egyszer imádkoztunk az ételünkért, az már megszenteltetett – sohasem kell panaszkodnunk vagy bocsánatot kérnünk miatta.

Komolyan vette Isten Igéjét: „Mert Istennek minden teremtett állata jó, és semmi sem megvetendő, ha hálaadással élnek azzal; mert megszenteltetik Istennek igéje és könyörgés által.” (1Tim 4,4-5)

Páratlan személyisége miatt olykor még a közeli barátai is elképedtek a viselkedésén. Egy másik közös étkezés alkalmával olyasmi történt, ami miatt hamarosan restelkednem kellett. Az esetet mégis elmondom, mert jól feltárja, milyen szeretetben élt.

Éppen egy újabb, nem mindennapos megjegyzést tett, és én a feleségemre kacsintottam. A mozdulatom nem kerülte el a figyelmét, és egyszerűen csak ennyit mondott: „Testvér, Példabeszédek 10,10”.

Nem kellett a Biblia után nyúlnom, tudtam, mi áll a versben: „Aki szemmel hunyorgat, bántást szerez.”

Pirulva bocsánatot kértem, de megtanultam a leckét.

Egy másik példabeszéd is az eszembe jutott: „Jószándékból valók a barátságos embertől vett sebek.” (Péld 27,6)

Egy összejövetel-sorozat végén, amelyet nálunk tartott, kijelentette a gyülekezet előtt, hogy mielőtt elhagynák az épületet, mindenkiért imádkozni fog.

„Stormont testvérrel odaállunk az egyik kijárathoz, és mindenkinek ott kell kimenni” – mondta.

Székeket tetetett a sorok közötti folyosó mindkét végéhez, és az egyikre ő  állt fel, a másikra én. A boldog, Istent kereső, hívő gyülekezet minden egyes tagjára rátettük a kezünket. Egyikükre akkor figyeltem fel igazából.

Ez a személy később elmondta nekem: „A kézrátétel folytán megteltem Isten erejével. Az életem megváltozott.”

Valóban így történt. Teljes idejű szolgálatba állt, és hatékonyan szolgálta Istent, amíg a mennybe nem költözött. Ez a férfi, Cyril Lyndon, közeli barátunk lett.

Egy este a feleségem vitte el Wigglesworth-öt autóval egy másik gyülekezetben tartott összejövetelre, de útközben hazafelé a jármű  lerobbant. Smith nyugalma azonban rendületlen maradt. Néhány szót szólt az Atyához, és nagyon hamar meg is érkezett a segítség – egy férfi, aki ott volt a gyülekezetben, gondjaiba vette az autót, Wigglesworth-öt és a feleségemet pedig hazavitte.

Otthon ezt mondta nekünk: „Nagyon kedves személy, de valami nincs rendben az életében, amit helyre kell hozni, ha áldást akar Istentől.”

Tudtuk, hogy helyesen ítélte meg a helyzetet, hiszen ismertük az illetőt. Wigglesworth nyolcvanéves volt akkor. Ez az idős ember – miután prédikálta az Igét, és sokakért imádkozott – fáradtan is megőrizte Isten iránti érzékenységét. Állandó közeli kapcsolatban élt az Úrral, így érzékelte az emberi szükségeket. Ugyanakkor tartósan bekapcsolódott a „Szent Szellemben való életciklusba” – annak részévé vált –, ezért a problémákkal küszködő emberek felé szolgálhatott is, mihelyt készen álltak rá.