Előszó a Rómaiakhoz írt levél új fordításához

„…amiként ezt szeretett testvérünk, Pál is megírta nektek a neki adatott bölcsesség alapján majd mindegyik levelében, amelyekben ezekről a dolgokról beszél; ezekben néhány nehezen magyarázható rész is található, amelyeket a tanulatlan és állhatatlan emberek kiforgatnak a saját maguk vesztére, ahogy ezt más írásokkal is megteszik. Ti tehát, szeretteim, miután eleve tisztában vagytok ezzel, óvakodjatok attól, hogy a szövetségszegők tévelygése magával rántson benneteket…”

Péter apostol második levele 3:15–17

Pál a rómaiakhoz szóló levelét harmadik missziós útja végén, körülbelül i. sz. 57-ben Korinthoszból írta. Már korábban elhatározta (Csel 19:21), hogy amikor befejezi éppen aktuális makedóniai és görögországi körútját, Rómába fog menni, s e látogatását előkészítendő írta meg a történelemre legnagyobb hatást gyakorló teológiai levelét, amelyben a legalaposabban és legmélyebben ismerteti felfogását a keresztény hit, az evangélium lényegéről.

Forum Romanum

De azt is elmondhatjuk: ez az a levele és tanítása, amelyet mélysége miatt – amiként azt Péter apostol előre jelezte – a legtöbbször és a legsúlyosabban magyaráztak és magyaráznak félre mindmáig a történelemben.

Rómába, a birodalom fővárosába és szívébe nem Pál apostol vitte el először az evangéliumot, mint sok más pogány városba. Levelét olyan, részint zsidó, részint pogány származású római keresztényekhez írja, akiket – néhány kivétellel – személyesen nem ismert, s akik nem őáltala lettek hívőkké. Egyes tradíciókkal ellentétben nem is Péter volt a római keresztény közösség alapítója. A birodalmi városba olyan, Jézusban hívő zsidók juttatták el először az evangéliumot, akik jelen voltak Jeruzsálemben azon a bizonyos pünkösdön (savuót, hetek ünnepe), körülbelül i. sz. 32 nyarának elején, amikor látványos fény- és hangjelenségek kíséretében a Szent Szellem leszállt százhúsz tanítványra.

A pünkösd úgynevezett zarándokünnep volt a zsidóság számára: Mózes Törvénye előírta, hogy évente háromszor minden zsidó férfinak fel kellett mennie a jeruzsálemi Templomba, hogy ott áldozatot mutasson be. Ezen ünnepek közül volt az egyik a pünkösd. A Szentföldtől távol, diaszpórában élő zsidók számára a rabbik egy felmentést, könnyítést eszközöltek ezen a törvényen, hiszen egész életük utazással telt volna, ha mindig mindhárom ünnepen meg kellett volna jelenniük. Számukra elegendő volt, ha lehetőségeik szerint gyakorolták ezt a kötelezettséget (de életükben legalább egyszer fel kellett utazniuk). Már itt megjegyezhetjük, hogy Pál – aki maga is a diaszpórában született, de törvényhű farizeus családban – szintén ehhez tartotta magát, s amint azt az Apostolok cselekedeteiből megtudjuk, néhány évenként mindenképpen megjelent valamelyik zarándokünnepen azután is, hogy hitre jutott Jézusban mint Messiásban.

A Szentlélek kitöltetésekor „római jövevények … mind zsidók, mind prozeliták [a zsidóságba betért pogányok]” jelen voltak (Csel 2:10) sok más országból érkezettekkel együtt Jeruzsálemben. Ők voltak azok, akik – miután azon a napon mintegy háromezren fogadták el Jézust Messiásként közülük (Csel 2:41) – ezt a hírt elvitték hazájukba, így Rómába is.

Azonban keresztény hívők sokasága, tömege – ez még nem gyülekezet. Az Újszövetség tanítása szerint a keresztény gyülekezet egy szervezett valóság, egységesen, egy testként, „ékes rendben” működő közösség, amely az adott helyen a társadalom egésze előtt magának a Krisztusnak a testeként képes megjelenni. S amint éppen Pál kifejti egy másik levelében (1Kor 12:12–27), abban hasonlít az emberi testhez, hogy rend és egység van benne, nem gépszerű, merev, hanem a Szellem rugalmas és életszerű rendje, de igazi szervezettség, „ékes rend”. Szintén Pál tanít arról (Ef 4:11–16), hogy ilyen jellegű, élő, igazi és hatékony gyülekezetet a hívők egyszerű tömegéből kizárólag isteni elhívással és küldetéssel rendelkező „szolgálati ajándékok”, vagyis apostolok, próféták, pásztorok, evangélisták és tanítók tudnak létrehozni, mivel ez természetfölötti beavatkozásokat, munkát igényel, emberi eszközökkel lehetetlen.

Pál azért írt, majd utazott Rómába, hogy az ott élő, részben zsidó, részben pogány származású keresztényeket ilyen gyülekezetté szervezze. Ez az oka annak, hogy jóllehet nem őáltala lettek hívőkké, és személyesen nem ismerte őket, mégis teljes apostoli tekintéllyel írja meg nekik levelét, hogy odautazását előkészítse. Pál isteni elhivatása az apostoli munkára – amelynek lényege: élő gyülekezetek alapítása – valamennyi nem zsidó népre kiterjedt, így a rómaiakra is.