2013.07.07.

Az Ószövetségben Isten könyörületességének lehetünk tanúi: Isten  menedékvárosokat jelölt ki. Ezek a menedékvárosok arra szolgáltak, hogy a vétlen gyilkosok, akik tényleg véletlenül öltek meg egy másik embert, el tudjanak menekülni valahova és a rokonok bosszúállása elől valamilyen formában védelmet találjanak. Akik viszont előre megfontolt szándékkal követtek el gyilkosságot, bármilyen eszközzel, azok számára nem jelentettek védelmet a menedékvárosok.

Isten a mai részben pontosan megszabja az Ígéret földjének a határait. Ezt a földet Isten a mai napig saját tulajdonának tekinti. Egyetlen más olyan földdarab sincs az egész bolygón, amire nézve Isten pihenést hirdetett ki. Isten az Ígéret földjének megparancsolta, hogy minden hetedik évben pihenjen, azaz a zsidók ne szántsák és ne műveljék meg. Ezért a hatodik évben kétszer akkora termést adott, hogy a hetedikben a földnek is legyen meg a sabbatja. A nemzetek az utolsó ítéletkor aszerint lesznek megítélve, ahogy ehhez a földdarabhoz, Izraelhez, illetve Izrael népéhez álltak – ez világosan szerepel a próféciákban.

A föld felosztásának leírását követően Isten pontosan meghatározza, hogy a Léviták 48 várost kapjanak, és ebből 6 legyen menedékváros. Az Úr gondoskodására jellemző az is, hogy pontosan megmondja, hogy a Léviták városai körül milyen területűek legyenek a legelők. Így Lévi törzse is, amely nem kapott birtokot Izraelben, képes volt eltartani a nyájait és állatait a kirendelt legelőkön.

A menedékváros-törvény végén azt olvashatjuk, hogy az a vér, ami gyilkosság következtében folyt ki a földre, tisztátalanná teszi azt. Ezt csak az tudja kiengesztelni vagy feloldani, ha annak a vére folyik ki, aki a másik ember vérét ontotta. Ha így nézünk világunkra vagy akár a saját országunkra – nem is kell messzire menni, vegyük csak a II. világháborút  – , van bőven miért bocsánatot kérnünk, és kiáltani az Úrhoz, hogy tisztítsa meg  földünket a rengeteg kifolyt vér miatt. Nem beszélve arról, hogy az ígéret népének, az izraelitáknak a vére is tömegesen folyt itt ki a holokauszttal egy időben, amely Istenhez bosszúért kiált. Csak és kizárólag a megváltó vérébe vetett hit az, ami ezt a bosszút ki tudja engesztelni.

Lukács evangéliumában Jézus ma először egy leprás férfit gyógyít meg. A leprából való megtisztulásról szó van az Ószövetség számos törvényében. Azonban soha nem történt olyan Jézus előtt, hogy valaki megtisztult volna a leprából. Ezért az izraeliták ezt rendkívüli csodának, messiási jelnek gondolták. A rabbinikus irodalom úgy tartotta, hogy a leprásokat egyedül a Messiás lesz képes meggyógyítani, és ez lesz a minden kétséget kizáró jel arra vonatkozóan, hogy a Krisztus eljött a Földre. Jézus mondja is a mai részben, hogy ez legyen a bizonyíték a számukra: „Menj, mutasd meg magadnak a papnak és vidd fel az áldozatot a gyógyulásodért, ahogy Mózes parancsolta!”. Ez példa nélkül álló volt. Soha, senki nem vitt a papokhoz leprából való megtisztulás miatti áldozatot. Ezzel mutatta be Jézus a vallási vezetőknek, hogy a Messiás valóban elérkezett a Földre. Ezért ez a történet sokkal nagyobb horderejű üzenetet hordoz, mint egy egyszerű leprás meggyógyítása.

Ezután Jézus meggyógyított egy béna férfit, de ez sem egy közönséges gyógyítás volt. Először annyit mondott, hogy barátom, a bűneid meg vannak bocsátva. És ha jobban belegondolunk, valóban, ki az, aki megbocsáthatja a bűnöket, ha nem Isten? Ezzel az egy mondatával Jézus egyenlővé tette magát Istennel. A farizeusoknak sem kellett több; rettenetesen felháborodtak, ki voltak kelve ezen a mondaton és istenkáromlást emlegettek. Erre Jézus egy klasszikus rabbinikus kérdéssel felelt, aminek az a lényege, hogyha valaki meg tudja csinálni a nagyobb dolgot, akkor a kisebbet meg tudja-e. Mert azt mondani valakinek, hogy a bűnei meg vannak bocsátva, az rendkívül egyszerű. Tehát ebben az esetben ez lenne a kisebb dolog, mert az hogy valóban bekövetkezik-e a bűnbocsánat vagy sem, azt nem tudjuk. De ami sokkal nagyobb dolog, az az, hogy valakivel fizikai csoda történik. Tehát ha valaki képes egy fizikai csodát végrehajtani egy betegen, akkor minden bizonnyal a bűneit is meg tudja bocsátani. Jézus pontosan ezt a rabbinikus kérdést teszi fel. Ezt mondja: „Vajon melyik könnyebb? Az mondani a bénának, hogy a bűneid meg vannak bocsátva, vagy azt, hogy kelj fel és menj el?”. És utána így folytatja: „Győződjetek meg róla, hogy az ember fia felhatalmazást kapott arra, hogy itt a Földön megbocsássa a bűnöket!”. A következő pillanatban bekövetkezik a csoda, a béna feláll, felkapja a hordágyát és Istent dicsőítve hazamegy. Ezzel a jellel Jézus szintén igazolta a farizeusok és a kor vallási vezetői előtt, hogy nincs semmi kétség afelől, hogy a Messiás eljött.

Ezután Lukács evangéliuma egyetlen sorban számol be arról, hogyan hívta el az Úr Lévit, a vámszedőt tanítványának. Ezt én úgy szoktam nevezni, hogy ez a világ legrövidebb, legegyszerűbb és leghatékonyabb evangélium-hirdetése. Annyit mondott Lévi Máténak, hogy „Kövess engem!”. Az pedig felkelt, otthagyott mindent és csatlakozott Jézushoz. Ez lenne a legcsodálatosabb, ha csak annyit kellene mondani az embereknek, hogy “Kövesd az Urat!”. Ők pedig otthagynának mindent, felkelnének és csatlakoznának Jézus Krisztus tanítványainak táborához.

A korábbi részekben is beszéltem arról, hogy ez az egész vámszedősdi hogyan működött abban az időben. A rómaiak – akik a világi hatalmat gyakorolták akkoriban Izrael területén – megpályáztatták az adók beszedését. Aki a legtöbbet ígérte, az lehetett vámszedő. Ez egyet jelentett azzal, hogy az illetőnek a saját honfitársaival szemben kellett kegyetlennek lennie, mert ha megnyert egy ilyen tendert, nem csak a vámokat kellett beszednie, hanem a saját profitját is biztosítania kellett. Tehát sanyargatta a honfitársait, ezért a vámszedők Izraelben, a korabeli társadalomban a legmegvetettebbek közé tartoztak: a prostituáltakkal és más alvilági figurákkal együtt emlegették őket. Ezért rótták fel a farizeusok és a vallási vezetők többször Jézusnak, hogy a prostituáltakkal, alvilági figurákkal és vámszedőkkel barátkozik. Jézus erre azt felelte, hogy nem az egészségeseknek, hanem a betegeknek van szüksége orvosra, és nem az igazakat jöttem hívogatni, hanem a bűnösöket a megtérésre.

A farizeusok gondolkodásmódja szerint, ha megérintettek valamilyen tisztátalan dolgot, akkor ők maguk is rituálisan tisztátalanná váltak. Viszont Jézusnál más volt a helyzet, hiszen ő maga volt az oltár, ő maga volt Isten szentje. Neki nem kellett attól félnie, hogy tisztátalanná válik, amikor megérinti a leprást vagy Mátét a vámszedőt, hanem éppen fordítva: az oltár, azaz Jézus Krisztus tette tisztává a betegeket és a bűnösöket is. Ez az, amit a farizeusok képtelenek voltak felfogni.

De menjünk tovább a zsoltárokhoz, a 65. zsoltárhoz. Dávid ma csodálatos dolgokat beszél Isten  áldásairól. Azt mondja, hogy “betöltesz minket bőségesen házad áldásaival, templomod javaival. Milyen félelmetes és dicsőséges tettekkel válaszolsz nekünk, szabadító Istenünk? Milyen boldog az, akit kiválasztasz, hogy közel vond magadhoz, hogy veled lakjon palotádban?” Ezek csodálatos mondatok! Arról árulkodnak, hogy aki Isten közelében van, lehet, hogy átmegy próbatételeken, de… aki otthagyta mindenét az Úrért, a próbákkal együtt százszor annyi áldást és testvért kap már ezen a világon. Ebben a zsoltárban olyan istenképet látunk, aki gondoskodik, aki áldással borítja el azokat, akik az Ő nevét félik, és valóban igazságot cselekszenek. De nagyon fontos, hogy bűnbánó szívvel menjünk oda az Úrhoz, ne legyünk öntelt ostobák – ahogy erre a példabeszédek többször utal – , hanem valóban bánjuk meg bűneinket. Ahogy itt Dávid mondja a 65. zsoltár 3. versében: „Összegyűlt bűneink elborítanak bennünket, mégis eltörölted őket, és megbocsátottál nekünk.”. Ilyen az Úr szíve: könyörülő és megbocsátó Isten. Ma is kész arra, hogy megbocsássa minden bűnünket.