2013.07.08.

A Példabeszédekben egy olyan elvet láthatunk, ami teljesen ellentmond annak, ami körülvesz bennünket a világban. Ez pedig nem más, hogy nekem attól nem lesz több, ha másnak adok, attól nekem kevesebb lesz. Akkor lesz több, hogyha gyűjtök, akkor lesz több, ha felhalmozok magamnak. Ez a világnézet, ez a szemlélet teljesen kiiktatja Istent, teljesen kiiktatja annak a lehetőségét, hogy van egy láthatatlan szellemi gondviselőnk, aki sokkal nagyobb, mint mi, aki képes megáldani bennünket a szellemvilágból.

Isten igéje a felhalmozásnak a szöges ellentétét javasolja. Azt mondja, hogy aki bőkezűen adakozik, az egyre gyarapszik és bővelkedik. Azaz Isten megáldja azt az embert, aki adakozik. Van egy másik igehely is, ami úgy szól, hogy Istennek ad kölcsön az, aki a szegényeknek, a rászorulóknak adakozik. Isten pedig senkinek nem szeret tartozni.

Ha valaki átvág egy másik embert vagy valamilyen trükkel pénzhez jut, akkor szokták mondani, hogy “Ezért vagyok én gazdag!” vagy “Ezért jutottam idáig!” Ez teljes mértékben materialista életszemlélet. Az, hogy hogyan tudunk minél többet magunknak összeharácsolni, összegyűjteni. Egészen más az, amit Isten az Igében bemutat nekünk. Jézus az Újszövetségben végig erről beszél.

Az üzenetének egyik fókusza Isten országának az alkotmányában – így szoktuk hívni a Hegyi beszédet – , hogy Isten gondot visel ránk. Keressük először Isten országát, és azt, hogy hogyan lehet megigazulni Isten előtt. És azok a dolgok, amelyekre ezen a világon szükségünk van, megadatnak nekünk, Isten gondunkat fogja viselni.

Kanyarodjunk vissza Mózes ötödik könyvéhez, ami nem más, mint a korábbiaknak, a törvénynek és az Izraellel történteknek az összefoglalása. Itt Mózes leírja, hogy egyrészt eredetileg ő nem is akarta, hogy menjenek ki kémek, ezt a nép javasolta. Mózes azt mondta, hogy induljanak el, és vegyék birtokba a földet, bár az igaz, hogy később ő is helyeselte a kémek kiküldését.

De Isten eredeti tervében ez nem volt benne. A probléma az egésszel nem is ez , hanem az, hogy a kémek megrettentették az embereket. Hitetlenséget gerjesztettek a szívükben, az emberek pedig vevők voltak erre. Az izraeliták megijedtek a Kánaán földjén lakó népektől és városoktól. És inkább hitték el a kémek negatív beszámolóit, mint azt, amit Isten és Isten embere, Mózes mondott nekik. Azt, hogy ahogyan velük volt az egyiptomi kivándorláskor és ahogyan, mint egy apa, a kezén hordozta őket végig a pusztai vándorlás során, úgy lesz velük a honfoglaláskor is.

A hitetlenségükért drága árat fizettek; mindannyian elhullottak a pusztában. Az Újszövetségben pedig az szerepel, hogy ezek a mi tanulságunkra írattak meg. Nagyon fontos ezért, hogyha Isten szól hozzánk, higgyük el, amit mond. Ha az Úr azt mondja, hogy üdvösséget adott a Krisztusban, akkor ne kételkedjünk. Ne kételkedjünk az ígéretekben, amelyek az Újszövetségben szerepelnek. Abban, hogy Jézus Krisztus sebeiben gyógyultunk meg. Vagy abban, hogy Jézus átokká lett értünk, mert meg van írva, hogy minden átkozott, aki a fán függ, hogy az Ábrahám áldása legyen azokon, akik hisznek benne. Vagy abban, hogy Isten fiai vagyunk és megkaptuk a hatalmat arra, hogy Isten fiainak neveztessünk.

Jakab apostol a levelében erre külön kitér: ha valamit kérünk Istentől – akár mennyei bölcsességet – hittel kérjük, ne kételkedve. A hitnek kulcsszerepe van Istennél. Fontos, hogy a kéréseink mellett állhatatosan kitartsunk. Mert előfordulhat, hogy a mi életünkben is lesznek kémek, akik negatív dolgokat fognak mondani, hogy ne higgyünk Isten ígéretében. Mégis a mi dolgunk az, hogy inkább Istennek a beszédét válasszuk, és ami bennünket és a mi háznépünket illet, az Urat kövessük. Ahogyan ezt a honfoglaláskor Józsué is tette.

A mai újszövetségi részben Jézus borsot tör a farizeusok orra alá; pontosan tudja, hogy mennyire tiszteletben tartották a szombatot, és azt is, hogy mennyire szigorúan vették, hogy ha bárki bármit tett szombaton. Ez olyannyira jelen van az izraeli kultúrában a mai napig, hogy saját bőrünkön tapasztaltuk meg: nemrégiben voltam kint a feleségemmel Eilaton, Izraelben és pont szombaton voltunk a tengerparton. Egy arra sétálgató házaspártól annyi kérésünk volt, hogy készítsenek rólunk egy képet. Felnézett a házaspár férfi tagja rám és azt mondta, hogy nem lehet – legnagyobb megdöbbenésemre. Megkérdeztem, hogy miért nem? Csak a fényképezőgépet kellene átvennie és egyetlen gombot lenyomnia. Erre azt mondta, hogy nem lehet, mert Sabbat van. Izraelben a mai napig ennyire tiszteletben tartják a Sabbatot, és a farizeusok még inkább így voltak ezzel.

Jézus azonban demonstrálta, hogy szombaton, Sabbatkor lehet jót tenni. A Sabbat nem egy gépies törvény, ami arra vonatkozik, hogy az ember, ha látja, hogy valaki bajban van, ne mentse meg. Ha látja, hogy egy állat küszködik valamivel, vagy olyan helyzetben van, ami segítségért kiált, akkor ne segítsen neki. Ellenkezőleg! Máshol Jézus ezt egy olyan mondattal foglalta össze: “Nem az ember van a szombatért, hanem a szombat az emberért.”

Még egy dologról szeretnék röviden beszélni: a böjtölésről. A Vőlegény azaz az Úr már nincs jelen a Földön. Jézustól a mai részben megkérdezik, hogy mind bemerítő János tanítványai, mind pedig a farizeusok tanítványai böjtölnek rendszeresen, Jézus tanítványai azonban nem böjtöltek. Ez azért volt, mert a földi szolgálatának az ideje alatt, Jézus tanítványai úgymond ünnepeltek, mert velük volt a Vőlegény. A Vőlegény egy napon testben is vissza fog jönni, ez a reménysége és hite minden keresztény embernek.

De jelen pillanatban a Vőlegény nincs jelen. Jézus erre az időszakra azt mondja, hogy akkor majd böjtölni fognak, akkor majd lesz rendszeres böjt, ha úgy tetszik. Érdemes megvizsgálni az életünket, hogy mennyire van jelen a mindennapjainkban a rendszeres böjt. Nem törvénykezésről és nem törvényekről beszélek, de kétségtelen, hogy Jézus a Hegyi beszédben arról beszél, hogy “amikor” böjtölsz, nem pedig, “ha” böjtölsz. Elvileg a keresztény hétköznapoknak része a böjt, mint életforma, mint az önuralom egyik formája. Nagyon fontos, hogy így is a helyén tartsuk az óemberünket, és ha kell, naponta feszítsük meg imádkozással, böjtöléssel és adakozással. Úgy, ahogy a Mester tanította.