2013.06.28.

Ma az izraeliták hálaadó szívvel Isten elé állnak és tisztelettel kérik őt, hogy adjon vizet. Ja, hogy én egy másik Bibliát olvasok? Nem, valóban nem ez történt a mai részben, hanem megint lázadásról hallhatunk.

Jézus ezzel szemben azt tanítja követőinek -- azaz nekünk -, hogy higgyük el, hogy már megkaptuk, amit imáinkban kérünk. De hogyan adjunk hálát valamiért, ami még nincs meg? Mi ebben a logika? Egyáltalán, miért érdemes imádkoznunk? Mi számít imameghallgatásnak? Kinek tulajdonítjuk azt, ha mondjuk imádkoztunk egy autóért és végül hozzájutottunk? Mennyire számít egy autó Isten szerinti imakérésnek? Nem azt mondja az Úr a Máté evangéliumában, hogy először keressük Isten királyságát és azzal törődjünk, amit Isten igazságossága kíván és akkor majd minden szükségletünket kielégíti az Úr? Akkor minek imádkozni? Ha Isten mindent tud előre, miért fogalmazzunk meg bármilyen kérést neki?

Ezek a kérdések sokszor felmerülnek a hívőkben és a mai részben is azt látjuk, hogy az izraeliták ahelyett, hogy Istenez kiáltottak és Őt kérték volna, hogy adjon vizet, inkább Mózes ellen lázadtak. Isten persze így is adott vizet. Mert Ő valóban az, aki ha kell, vizet fakaszt a sziklából -- innen a mondás is -- , de mennyivel másabb lett volna, ha nem ilyen szívvel kérik őt Izrael fiai, hanem hálaadással és tisztelettel.

Mivel Isten hozott létre a látható világban mindent ez már önmagában ok az ima egyik típusára -- a tegnap említett hálaadásra. Az életünk, a megtérésünk, az üdvösségünk mind olyan dolgok, amelyekért van okunk hálát adni. Ha így kezdünk el kérni Istentől, arra az Úr is egészen másképp tekint -- bár fontos, hogy mindez hitből legyen és a szívünk mélyéről legyünk meggyőződve afelől, hogy nem a négy falnak, nem a levegőnek és nem a mennyezetnek beszélünk, hanem valóban a mi mennyei Atyánknak, aki egyrészt megfizet nekünk nyilván, másrészt a hajszálainkat is számon tartja.

Hálaadásba "ágyazva" feltárhatjuk aztán kéréseinket, amelyeket fontosnak érzünk. Ezzel el is érkeztünk az autó, azaz a kérés témájához. Jakab apostol azt írja a levelében, hogy bár a keresztények kérnek dolgokat, de nem jól kérik, mert a testi kívánságaik betöltésére kérik azokat. De mi számít testi kívánságnak? Mindaz, amire afölött van az embernek szüksége, ami Isten szolgálatához és az életéhez kell. Tehát ha fontos, hogy autóval szállítsuk a gyerekeinket iskolába, akkor teljesen jogos Istentől kérni arra alkalmas gépjárművet és hinni abban, hogy Ő valóban válaszol.

Ha viszont már három kocsi áll a garázsban és kérünk egy negyediket is, akkor nehéz elképzelni, hogy az valós szükséglet. Persze, ha szállítmányozási vállalkozók vagyunk, akkor egészen más a helyzet. Az esetek túlnyomó többségében az autóhoz úgy jutunk hozzá, hogy Isten megáld azokkal a képességekkel és anyagi eszközökkel, amelyekkel meg tudjuk vásárolni az ominózus autót. Az Ószövetségben egyenesen azt mondja, amikor Izraelt áldja, hogy "én teszlek alkalmassá a gazdagság megszerzésére". Ezért fontos, hogy amikor viszont már megvan vágyunk tárgya és benne ülünk, akkor ne gondoljuk azt, hogy ezt a mi erőnkből raktuk össze, gyűjtögettük, teremtettük elő stb. Mert ha Isten nem adna kegyelmet, akkor nem is élnénk. Ezért nagyon fontos, hogy komolyan és szívből adjunk mindezért hálát Istennek. Persze az autó csak példa, ez minden másra is igaz.

A jogos szükségletekre vonatkozó kéréseinket illetően pedig nem szabad megrendülnünk. Jézus azt tanítja, hogy a kérésben nem szabad megrestülnünk, hanem folyamatosan kopogtatnunk kell az ajtón, amíg meg nem nyitja azt Isten. Persze Isten tudja előre, hogy mire van szükségünk, ezért nem is neki lényeges, hogy azok a kérések ismét és ismét elhangozzanak. Nekünk viszont annál inkább, mert ezeken a hitpróbákon keresztül válunk igazán a hit embereivé, akik számára a hit ugyanazt az értéket képviseli, mint Isten számára.

Olyat nem olvasunk a Bibliában, hogy Isten embereinek ne kellett volna egy sor próbát kiállniuk, amíg elfoglalták az Úr által kijelölt pozíciót vagy hivatást. A kéréseinknek is át kell menniük egy ilyen rostán, hogy a végén valóban csak az maradjon meg, ami maradandó és aminek valódi értéke van. Kérjünk hát bátran, ha jogos szükségletekről van szó, egészen addig, amíg ki nem nyílik előttünk az ajtó és meg nem látjuk Isten válaszát mögötte -- az imánk célját.