2013.07.16. http://www.napihangzobiblia.hu/20130716.mp3 (5Móz 16,1-17,20; Lk 9,7-27; Zsolt 72,1-20; Péld 12,8-9) Vannak olyan dolgok az Ószövetségben és az Újszövetségben is, amelyeket Isten többször elismétel, hangsúlyozva ezek fontosságát. A kereszt Az egyik ezek közül az, amit a mai részben olvastam fel, ez pedig nem más, mint hogy az ünnepeket egy adott helyen kellett megtartaniuk Izrael fiainak. Mégpedig azon a helyen, amit Isten kiválasztott. Nem imádhatta mindenki kénye-kedve szerint az Örökkévalót; ezzel is megkülönböztette magát Isten a környező népek isteneitől, amelyek valójában nem is voltak istenek. Az egy helyre koncentrált monoteizmus volt az egyik nagyon erőteljes megkülönböztető jegye a zsidóságnak. Egy másik igazság, amit Isten ma hangsúlyoz az az, hogy az ünnepeket – ma olvastam az Úr ünnepeiről – mindig az árvákkal és az özvegyekkel együtt kellett megünnepelnie Izrael fiainak. Ez írásba, törvénybe volt vésve a zsidó nép számára. Az idegeneket, a lévitákat – akiknek nem volt földbirtoka Izraelben – illetve az árvákat és az özvegyeket ki kellett tüntetni azzal a figyelemmel és tisztelettel, hogy amikor ünnepeltek valamit, akkor a társadalomnak ezeket a csoportjait is meghívták. Szintén parancsba adta Isten, hogy az ünnepeket nagy örömmel ünnepeljék meg Izrael fiai. Ez a mai napig így van. Ha ma látjuk ezeket az ünnepeket Izraelben, itt Jeruzsálemben, akkor megértjük, hogy mit jelent egy parancsba adott ószövetségi nagy ünnep. Bár parancsra teszik, egyáltalán nem úgy tűnik, mint akik kényszerűen örülnek, hanem teljes szívből kiabálnak, teljes erővel kiáltoznak a Mindenhatónak, örömmel. Ezzel kifejezik a hálájukat Isten felé. A teljes mondat így hangzik: „Nagy örömmel ünnepeljétek meg, hogy Istenünk, az Örökkévaló megáldotta kezetek minden munkáját és gazdag aratást adott nektek”. Ezzel Isten egyúttal már prófétált, kijelentette azt – már a pusztai vándorlás idején – hogy ha Izrael fiai megtartják a parancsolatokat, akkor garantálva lesz a gazdag aratás. És ez így is lett. Abban az időszakban, amikor Izrael fiai a parancsolatok szerint jártak, amikor a törvényt betartották, illetve mindent megtettek annak érdekében, hogy betartsák, és bűnbánatot tartottak, Isten valóban gazdag áldást adott nekik. Azt is fontos kiemelnünk, hogy Isten megparancsolta az izraelitáknak, hogy senki ne menjen az Örökkévaló elé üres kézzel. Mindenki vigyen neki ajándékul önkéntes áldozatokat aszerint, ahogy az Örökkévaló megáldotta őt. Tehát nem szabadott felmenni üres kézzel Jeruzsálembe. De kinek adták ezt? Mit jelentett az, hogy az Örökkévalónak adták? Voltaképpen nem az Örökkévaló használta fel személyesen, hanem a lévitáknak adták használatra illetve elfogyasztásra ezeket az áldozatokat, illetve ezeket az ajándékokat. Ha pedig ez az Ószövetségben így volt – ez egy isteni elv – mennyivel inkább így van ez az Újszövetségben! Ne menjünk az Örökkévaló elé üres kézzel! Egyrészt vigyük a dicséretnek a hálaáldozatát, másrészt pedig vigyük a szolgálóknak, azoknak, akik felénk szolgálnak a hálaáldozatunkat. Később azt olvassuk, hogy ha bonyolult eset adódott az igazságszolgáltatásban, akkor a helyi bíráknak fel kellett menni Jeruzsálembe és el kellett fogadniuk azt, ahogyan a jeruzsálemi lévita papok és bírók értelmezték a törvényt. Ha közelebbről megvizsgáljuk ezeket az igéket, ez egyet jelentett azzal, hogy ahogyan Jeruzsálemben döntöttek, azt Isten tiszteletben tartotta. Ő maga emelte törvényerőre, ha úgy tetszik, hogy ezeket a döntéseket kötelesek voltak elfogadni a helyiek és miután visszamentek a városukba, ki kellett hirdetniük, mint Isten igazságát. Ez az isteni elv sem változott az Újszövetségben. Gyakorlatilag erre vonatkozik az oldás és a kötés hatalma, amelyről Jézus beszél. A Szent Szellemmel teli hívők csoportjában, az egyházban, a Krisztus testének egyes tagjaiban hozott döntéseket Isten ugyanígy tiszteletben tartja, ahogyan a jeruzsálemi lévita és papok döntéseit tiszteletben tartotta. Később Mózes egyértelműen megprófétálja azt, hogy az izraeliták életében eljön majd az idő, amikor királyt akarnak maguknak. Viszont tiltásokat fogalmaz meg a királlyal kapcsolatban. Azt mondja, hogy a király egyrészt ne tartson sok lovat, ne gyűjtsön nagy gazdagságot és ne vegyen túl sok feleséget sem. Mert ezek a feleségek el fogják fordítani a szívét az Örökkévalótól és idegen isteneket kezd el követni a király. Ez a rész teljesen összevág a mai zsoltárral, amely Salamon zsoltára. Ő volt az, aki tételesen megszegte Mózes mindhárom tiltását. Felbecsülhetetlen gazdagsággal rendelkezett, egyiptomi lovaknak a tömkelegét tartotta és rengeteg bálványimádó felesége volt. Az Ószövetség feljegyzései szerint – ha jól emlékszem – 300 felesége és 700 másodfelesége volt. Ezt elkerülendő, azt parancsolta Mózes, hogy legyen egy másolata a Tórának mindig a királynál és naponta olvasson belőle egész életében. Ebből fogja megtanulni, hogy tisztelje és félje Istent és egyúttal megtanulta értelmezni és alkalmazni a törvény rendelkezéseit. Ha ez így volt az Ószövetségben, mennyivel inkább kell nekünk művelnünk ezt ebben a jobb szövetségben! Ne felejtsük el, hogy mi is királyok vagyunk Krisztussal együtt ültetve a Mennybe. Nagyon fontos, hogy mi is napi szinten – ahogy az ószövetségi királyoknak kellett volna, de ezt soha nem tették meg – közösségben legyünk az Igével. Végezetül pedig minden kommentár nélkül még egyszer felolvasnám Jézusnak a mai szavait. Ezek azok, amelyek önmagukért beszélnek: „De aki értem feladja az életét, vagyis a lelkét, az fogja igazán megmenteni. Ugyan mit ér, ha valaki az egész világot megnyeri, önmagát azonban elveszti, vagy tönkreteszi? Aki szégyell engem és a szavaimat, azt az Ember Fia is szégyellni fogja, amikor majd visszajön a maga, az Atya és a szent angyalok dicsőségével.”