NEKED ISTEN VALÓBAN  MENNYEI ÉDESAPÁD VAGY INKÁBB SZIGORÚ FEGYÖRKÉNT TEKINTESZ RÁ ? -2013.07.19.-

Jézus ma azt mondja, hogy aki ránk hallgat, az valójában rá hallgat, illetve aki bennünket visszautasít, az valójában Őt utasítja vissza. Ezzel az Úr kijelenti, hogy teljes mértékben azonosul velünk, úgy ahogyan az Atya azonosul vele. Amikor Jézus utoléri a damaszkuszi úton Sault (akiből később Pál apostol lett) és aki éppen az egyházat üldözi, nem azt mondja neki, hogy “Miért kergeted az én követőimet?”, hanem azt, hogy “Miért üldözöl engem?” Ezzel Jézus bemutatja, hogy teljes mértékben azonosul velünk. Ő nem úgy gondolkodik, hogy “én” meg “te”, hanem úgy, hogy “mi”, együtt.

Ezért nagyon fontos az is, hogy mint tanítványok, mi is legyünk együtt és folyamatosan gyakoroljuk a közösséget, mert, ahogy János apostol írja, ebben a közösségben „Jézus vére megtisztít bennünket minden bűntől” és ez egyúttal garantálja azt, hogy világosságban járjunk. Nem lehet eléggé túlhangsúlyozni a közösség megtartó erejét. Mindenki számára lényeges, hogy valamilyen krisztusi közösséghez tartozzon, és együtt gyakoroljuk hitünket, mert így tud valójában és igazán felszabadulni az isteni szeretet. Jézus nem azt mondja, hogy ahol egyedül vagy, én ott vagyok veled, hanem azt, hogy „ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, én ott vagyok közöttük”.

Később, a mai Újszövetségi részben a tanítványok nagyon örülnek annak, hogy hatalmat kaptak a gonosz szellemek fölött és a démonok százszámra hagyják el az embereket. Jézus azonban rájuk néz, és azt kérdezi, hogy valóban örültök annak, hogy a démonok kimennek az emberekből? Abba gondoljatok bele, hogy én már láttam azt is, ahogy a sátán lehullik az égből, mint egy villámlás. Én már szemtanúja voltam a sátán vereségének. Bár ez is okot ad az örömre, az igazi ok nem ez, hanem az, hogy a nevünk fel van írva a Mennyben és együtt fogunk uralkodni a Krisztussal, az Atya jelenlétében.

Persze azt is fontos megjegyeznünk, hogy ez nem a mi erőnkből történik, nem azért, mert mi kapartunk, mert mi erőlködtünk és mindent elkövetünk annak érdekében, hogy az Atya felírja a nevünket a Mennybe. Isten kijelenti, hogy a mennyei jutalom nem azoké, akik nagyon akarják, nem azoké, akik tepernek érte, hanem azoké, akiknek az Atya kegyelmet adott. Maga Jézus mondja, hogy senki nem mehet az Atyához, csak az, akit az Atya vonz.

Istennek már a teremtés óta, illetve a teremtés előtt volt egy terve az emberiségre nézve, és ebben a tervben benne voltunk mi is, akármilyen hihetetlen. Voltaképpen arra céloz Jézus, hogy ennek örüljünk igazán. Annak, hogy ebben e tervben benne voltunk és Isten felírta a nevünket a Mennyekben.

Később Jézus arról beszél, hogy senki nem ismeri a Fiút igazán, csak az Atya, ahogyan az Atyát is csak a Fiú ismeri igazán és azok, akiknek a Fiú kijelenti Őt. Ez még egy ok az örömre, mert Jézus kijelentette számunkra az Atyát, hiszen Isten a Szellemét adta belénk és a Szent Szellem az, aki elvezet bennünket minket minden igazságra. Ezen igazságok közül az egyik legfontosabb az Atyáról szóló kijelentés. Mielőtt Jézus Krisztus eljött volna a Földre, senki nem ismerte Istent úgy, mint egy mennyei édes Apukát. Ezért számunkra nagyon fontos Istent mennyei Apaként megismerni, gondoskodó szülőként látni a hétköznapjainkban, minden áldott nap.

Nagyon sokan keresztényként is küzdenek az istenképpel, vannak, akik vallásos háttérből jönnek és gyermekkoruk óta egy szigorú, ősz, apókához hasonlítják Istent, aki mindenért megfeddi és megfegyelmezi őket, abban a pillanatban, ahogy valami rosszat, vagy csintalanságot cselekszenek. Istent nem úgy látják, mint a tékozló fiú történetében a könyörülő és irgalmas Atyát. Pedig Jézus ilyen apaképet, ilyen istenképet fest elénk.

Fontos tehát tudatosítanunk magunkban, hogy Ő a mi Mennyei Atyánk, még ha bűnt is követünk el: Ő hűséges, kegyelmes és igaz, hogy megbocsássa azokat.

Szintén ma olvashatunk a híres irgalmas szamaritánus történetéről. Tudom, többen már akár százszor is elolvastátok és hallottátok a történetet, mégis különleges jelentőséggel bír és különleges üzenetet hordoz. Mert a nagy kérdés mindig az, hogy mikor szeretem az embertársamat, mikor szeretem a felebarátomat? Akkor, ha hűvös távolságtartással segítek neki, ha elmegyek mellette, de azért a szívemben irgalommal gondolok rá, vagy akkor, ha mindent megteszek érte és  megpróbálok tényleg segíteni neki, akár erőm felett is? Ebből a történetből ez egyértelműen kiderül. Isten különös gonddal figyeli az elesetteket, a szegényeket és az árvákat.

Ezt visszhangozza a törvény is a mai napon, amikor azt írja, hogy „amikor a gabonádat aratod és ott felejtesz egy kévét a mezőn, ne menj vissza érte, hanem hagyd ott az idegeneknek, az árváknak és az özvegyeknek.” Ezzel már a mózesi törvény is felszólította Izrael fiait, hogy legyenek irgalmas szamaritánusok. Ne a szűkkeblűség, ne a fösvénység és ne a kapzsiság jellemezze őket, hanem az irgalom és a könyörületesség. Ezzel szeretjük a felebarátunkat úgy, mint magunkat.

Jézus egyetlen parancsot hagyott ránk az Újszövetségben, ez pedig így szól: „Úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket; erről ismerje meg a világ, hogy az enyéim vagytok”.

Ha ezt ma az egyház globális szinten be tudná tölteni, egészen másképp nézne ránk a világ. Van még mit fejlődni, de ami az embereknél lehetetlen, az Istennél lehetséges. Ezért tudunk reménységgel a jövőbe tekinteni.