2013.07.27.

HA NEM HAGYUNK OTT  MINDENT JÉZUSÉRT,NEM VAGYUNK MÉLTÓK HOZZÁ...!

Izrael fiainak ma az a feladata, hogy miután átkeltek a Jordánon, vegyenek 12 követ és állítsák fel emlékeztetőül Gilgálnál a táborban. Az Úr erről azt mondja, hogy majd ha a gyermekek megkérdezik, hogy mit jelentenek ezek a kövek, akkor mondják el nekik, hogy amikor az Örökkévaló szövetségládája átment a Jordánon, a folyó vize megállt előtte. Ez tehát emlékmű volt az Örökkévaló tiszteletére.

Ilyen emlékeztető több van az Ószövetségben: ilyenek az Úr ünnepei és ilyen a Páska is. Akkor is azt mondja az Úr, hogy “Ha a gyermeked megkérdezi, hogy miért kell ilyen hirtelen, sürgetve megenned a páskabárányt, akkor mond el, hogy sietve kellett kivonulnunk Egyiptomból.” Ilyen a Sabbat is. Minden Sabbatkor a legkisebb fiú a családban megkérdezi az apát, hogy miért kell a Sabbatot ünnepelni. Ezek mind-mind arra szolgáltak, hogy Izrael fiait emlékeztessék Isten dicsőségére, Istenn hatalmas tetteire és bizonyságaira.

Az Újszövetségben az Úr egyetlen ilyen emlékeztetőt hagyott ránk, ahogyan ezt kis is jelentette:„halálomat hirdessétek, amíg vissza nem térek”. Ez pedig nem más, mint az úrvacsora. Ez az egyetlen hagyomány, amit az Úr kért tőlünk. Az úrvacsora során magunkhoz vesszük a kenyeret és a bort, amelyek az Úr testét és az Úr vérét, az Újszövetséget szimbolizálják. Megemlékezünk arról, hogy az Úr teste megtöretett, ahogy mi is megtörjük a kenyeret. Megemlékezünk arról, hogy az Úr a mennyből alászállt kenyér. A vére pedig egyúttal az örök életet jelenti számunkra, mert ez az a vér, amit halála után bevitt Jézus Krisztus, mint Főpap, a Mennyei Szentek Szentjébe és ez az a vér, amit az Atya elfogadott. Ez az a vér, amely jobbat beszél, mint Ábel vére, mert ez a vér kegyelemért kiált. A kenyér és a bor elfogyasztása után még szorosabb lesz az összetartó erő a közösség tagjai között, akik összegyűlnek az Úr nevében, hogy vegyék az úrvacsorát. Ez tehát egy olyan emlékeztető, amit az Úr maga hagyott ránk, hogy mindig az Ő halálára és a feltámadására emlékezzünk, amikor vesszük az úrvacsorát.

A mai Újszövetségi részben ezután Jézus több példázatot is mond. Éppen egy farizeusnál van vendégségben, és látja, hogy az emberek hogyan keresik maguknak az előkelő helyeket. Utána arról beszél, hogy ne az előkelő helyeket keressük magunknak, inkább üljünk le hátul, akkor előre hívnak és mások fognak felmagasztalni. Viszont ha mi előre törekszünk, akkor lehet, hogy egy előkelőbb ember jön és mindenki szeme láttára megaláznak bennünket és azt mondják, hogy üljünk hátra.

Utána pedig úgy folytatja, hogy „aki fölemeli magát, azt meg fogják alázni, aki viszont megalázza magát, azt fölemelik” – mintegy tanúságaként ennek a történetnek. De mi ennek az üzenete? Valóban csak annyi lenne, hogy hová üljünk, amikor meghívnak valahova? Nem. Viszont Jézus mindig képes történeteket használt, amely kiállta az idő és az intellektuális, meg a kulturális különbségek próbáját. Ezeket a történeteket a középkori írástudatlan emberek ugyanúgy megértették, mint egy XXI. századi többdiplomás értelmiségi. Ennek az üzenete teljesen összecseng azzal, – amit az apostolok a leveleikben írnak -, hogy egymást különbnek tartsuk magunknál, többre tartsuk a másikat, mint magunkat. Ez is egy olyan Újszövetségi alapelv, amelyet elolvasunk, aztán továbbmegyünk. De belegondoltunk már valójában abba, hogy ez mit jelent? Hogy a másik embert valóban többre tartsuk, mint magunkat? Hogy például az alacsonyabb iskolázottságú, szegényebb, vagy alacsonyabb társadalmi státuszú testvért különbnek tartsuk magunknál és felnézzünk rá?

Érdemes ezt kipróbálni a gyakorlatban.

Ezután Jézus a házigazdához fordul, és azt mondja neki, hogy amikor vendégséget rendez, akkor ne a barátait, meg a testvéreit, meg a rokonait hívja meg, hanem a szegényeket, a bénákat, a sántákat, a mozgássérülteket, meg a vakokat, mert akkor áldott és boldog lesz. Hányan mertük ezt eddig ténylegesen megtenni? Nekem meggyőződésem, hogy Jézus itt nem átvitt értelemben beszél erről, hanem konkrét javaslattal áll elő. Ha ezt meglépjük, magunkban egy sor dologgal kell megbirkóznunk: “Mi lesz, ha lopnak tőlem, ha idejönnek ezek az emberek? Mi van akkor, ha elkapok valamilyen betegséget tőlük? Vagy ha elkezdenek itt erőszakoskodni? A sort a végtelenségig folytathatnánk.”

Nem mondom, hogy én ezt már megtettem volna, ezt még én sem mertem meglépni. De hát az Úrnál mindig van hová fejlődni. Ez nem kötelező. Jézus ezt sem törvényként hirdeti ki, viszont azt mondja, ha ezt megtesszük, mennyei jutalomban lesz részünk.

Végül pedig éppen a mai részben hangzik el az a mondat, ami szerintem talán a legsúlyosabb az egész Újszövetségben. Azt mondja az Úr, ha le nem mondunk mindenről, akkor nem lehetünk a tanítványai. Emlékeztek arra, hogy Pál apostol hogyan azonosítja magát a leveleiben? Úgy, hogy ”Jézus Krisztus rabszolgája”. A rabszolga nem szabad arra, hogy azt tegye, amit akar, mert a gazdája parancsol neki. Jézus szerintem itt pontosan erről beszél. Pálhoz hasonlóan, ha tanítványok akarunk lenni, akkor Jézus Krisztus rabszolgáinak kell lennünk. Ez nemcsak Pál apostol kiváltsága volt, itt Jézus egyértelműen azt mondja, hogy ha valaki tanítvány akar lenni, akkor mindenről, tehát nemcsak a vagyona feléről, nemcsak a kapcsolatai negyedéről, hanem mindenről le kell mondania az Úr érdekében.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne építsünk egzisztenciát, ne éljünk normális polgári életet, viszont ha döntenünk kell a világ és az Úr között, akkor nem kérdés, hogy nekünk mindig ki mellett kell döntenünk. Lehet, hogy időnként olyan dolgokat kell tennünk, amit a világ illogikusnak tart, csak azért, mert tanítványok vagyunk. Lehet, hogy sokszor olyan helyzetbe kerülünk, hogy fel kell vállalnunk Krisztust a világiak között, még akkor is, hogy ha ez bennük viszolygást, vagy visszataszítást vált ki. Akkor is, ha kiközösítenek.

Itt az Úr úgy folytatja, hogy ha valaki tanítvány szeretne lenni, ezt mérje fel előre. Csakúgy mint amikor valaki egy építkezésbe kezd, vagy ha valaki túlerővel szemben csatába indul. A tanítványságnak ugyanis ára van. Fel kell mérnünk, hogy megfizetjük-e ezt az árat. Ezért mondja az Úr máshol az evangéliumokban, hogy „az, aki megtalálja a maga számára az életét, az elveszíti azt.” Viszont, aki feladja az életét Jézus Krisztusért, az örökre megtalálja. A kérdés azt, hogy mi képesek vagyunk-e meglépni ezt.