2013.08 10.A  MI  ELLENSÉGEINK  NEM  EMBEREK...!!!

A mai rész – meglátásom szerint – táptalaja a kommentároknak. Annyit jegyzeteltem felolvasás közben, hogy nem is biztos, hogy végig tudom mondani mindet. Az első máris itt van az elején, amikor Debóra azt mondja, hogy „bár veled megyek én is, de akkor nem a tiéd lesz a dicsőség, hanem Siserát az Örökkévaló egy asszony kezébe adja majd”. És ez kétszeresen is beigazolódott: egyrészt Jáél részéről, aki a sátorcöveket Sisera halántékán keresztülszúrta, illetve Debóra részéről, aki a hadjárat vezetője lett.

Erre mondja azt valaki, hogy nem volt emancipáció az Ószövetségben! Mi pedig az Újszövetségben azon tanakodunk, hogy Isten elfogadja-e a hölgyeket vezetőnek,  vagy sem? Szerintem erre is igaz az, hogy ha mi nem szólunk, akkor a kövek fognak kiáltani. Isten tud női vezetőket támasztani – erre talán az egyik legkiválóbb példa az amerikai Joyce Meyer esete. Én nem tudom, hogy hallottátok-e őt beszélni, vagy prédikálni. Én igen és megerősíthetem, hogy valóban Isten bölcsessége nyilvánul meg rajta keresztül. Érdemes rákeresni a youtube-on, vannak prédikációi magyarul is fent.

Később Debóra azt mondja Báráknak, hogy: „az Örökkévaló maga fog felvonulni előtted a csatába” – szerintem ezt kérhetjük ma is Istentől, hogy ha teszünk valamit, akkor Isten menjen előttünk és segítsen nekünk – ahogy ez ebben a csatában meg is történt. Ezt a hatalmas „siserahadat” – ahogy a magyarban is mondássá vált – , csata közben Isten annyira összezavarta és megrémítette, hogy mindenki össze-vissza futkosott és még Sisera is leugrott a szekeréről és futva menekült. Ez megint valamilyen különleges szellemi vagy pszichikai fegyver volt, amit Isten alkalmazott Sisera hadseregével szemben.

Talán emlékeztek, Mózes többször imádkozza a könyveiben, hogy: „te vagy minden Szellemnek az Atyja, te vagy minden Szellemnek az Istene”. Isten ebben a minőségében az ellenség lelkében és szellemében keltett zavart. Bár Debóra a győzelmi énekében kitér az egyes törzsek részvételi arányára és hajlandóságára, az igazi győzelem mégis az Örökkévalóé volt. Nem Báráké, nem Jáélé, nem Debóráé, nem is az egyes törzseké, hanem Istené. Ez a rész is arról tanúskodik, hogy ha Ő elhatározza magár egy kérdésben, senki nem állhat ellene.

A mai részben – csakúgy mint egy jó folytatásos teleregényben – Isten először bemutatja Jáél környezetét és mire a hőstettéhez érünk, már tudjuk ki a férje és azt is, hogy hol lakik. A cselekmények leírását követően olvashatjuk a győzelmi éneket, amiben ezt énekli Debóra: „Izrael harcosai hosszúra növesztették a hajukat”. Nagyon valószínű, hogy a hosszú elnyomás miatt Izraelnek a fiai Istenhez kiáltottak és könyörögtek és minden erejüket latba vetették annak érdekében, hogy Isten szabadítsa meg őket. Ez abban nyilvánulhatott meg, hogy nazír fogadalmat tettek – ekkor növesztették meg az izraeliták a hajukat, és ekkor nem ittak alkoholt sem. Az életüknek e periódusában teljesen Istennek szentelték magukat – egy kicsit hasonlít ez ahhoz, amikor mi, keresztények böjtölünk (persze a judaizmusban is van böjt).

Később a győzelmi énekben a következő mondatok hangoznak el: „Szívem azoké, akik vezetik Izraelt, akik a nép közül önként vállalták a harcot”, – akkoriban is volt harca Isten népének, és ma is van. De ma milyen harcot vívunk? Nekem meggyőződésem, hogy  Isten beszédének a kihirdetése a pogányok előtt, azaz a minden kardnál élesebb fegyver forgatása a valódi harcunk. Hiszen – mint ahogy meg van írva – , Isten beszéde élesebb minden kétélű fegyvernél. És ha valóban forgatjuk, meglátjuk, hogyan hatol be az emberek személyiségének a legmélyére. Isten itt azt mondja, hogy a szíve azoké, akik önként forgatják ezt a kardot, akik önként mennek a küzdelembe, felvállalva a veszélyeket és a potenciális konfrontációt az ellenséggel. Szerintem Isten ebben ma is gyönyörködik, ha önként vesszük a Szellem  fegyverét és harcolunk vele.

Később ugyanebben a győzelmi énekben Zebulonról és Naftaliról van szó, akik halált megvető bátorsággal harcolnak. Nem tudom emlékeztek-e, hogy hol van szó még egy nagyon-nagyon híres helyen Zebulonról és Naftaliról? Igen, az evangéliumokban. „Zebulon és Naftali földje a pogányok Galileája” – olvassuk Máté evangéliumában Ézsaiás próféciáját, – amely így folytatódik: „a sötétségben ülő nép nagy világosságot látott és a halál földjén és árnyékában ülőknek fény ragyogott fel”. Jézus, a világ világossága ugyanis itt töltötte el szolgálatának nagy részét, mert Zebulon és Naftali földje északon, a galileai tó körül helyezkedik el, és az ő törzseik voltak, akik már Debóra idejében is halált megvetően harcoltak és Isten ezt nagyra értékelte. Azt csak én teszem hozzá, hogy szerintem az Úrnál nincsenek véletlenek és lehet, hogy ennek is köze volt ahhoz, hogy Jézus ebben a régióban lakott.

Később a Győzelmi énekben azt olvassuk, hogy a „csillagok is harcoltak az égből, saját pályájukról vívtak Sisera ellen”. Ezt az ének közvetlen a Kisón patak megáradásával köti össze, mert pont úgy alakult, hogy amikor Sisera hadai menekültek, a Kisón megáradt és sokan a menekülő hadseregből belefulladtak. A Biblia szimbólumrendszerében a „csillagok” sokszor angyalokat jelentenek, tehát minden valószínűséggel az angyalok is beavatkoztak ebbe a csatába. Emlékeztek, a kánaáni honfoglalás során is volt olyan, hogy Isten sokkal többet pusztított el az ellenségből természeti csapásokkal, például jégesővel, mint amennyit az izraeliek levágtak.

A győzelmi ének végén az a mondat hangzik el, hogy: „De akik szeretnek téged, tündököljenek, mint a felkelő nap ereje teljében”. Igen, tudjuk azt, hogy a Jelenések könyvében Jézus arca olyan, mint a tündöklő nap az ereje teljében. De itt ez a győzelmi ének azt kéri, hogy akik őt szeretik, azok is így tündököljenek. Sőt, a Példabeszédekben az van megírva, hogy: „Az igazak ösvénye olyan, mint a felkelő nap, amely elindul a pályáján és meg sem áll a teljes délig.” Mert bár a földi sátrunk, , azaz a testünk megöregszik – mi mégis mondhatjuk Ábrahámhoz, Izsákhoz és Jákobhoz hasonlóan, – hogy: „betelve az élettel költözünk el az Úrhoz dicsőségben”, – mert Isten ezt tartogatja az Őt szeretőknek.

Az újszövetségi részben ma – többek között – kardokról van szó. Jézus azt mondja, hogy: „ha valakinek most nincs kardja, akkor inkább adja el felső ruháját, és az árán vegyen egyet”. De a tanítványok – szerintem – teljesen félreértik őt. Jézus nem embereket akar kaszabolni, és azt sem szeretné, hogy a tanítványai kaszaboljanak embereket. Ezt egyértelművé teszi, amikor az egyik apostol – már amikor rátámadnak, – levágja a főpap szolgálójának az egyik fülét. Jézus azonnal meggyógyítja, és azt mondja az apostolnak, hogy azonnal hagyja abba, mert mi nem fizikai harcot vívunk. Később ezt az Úr meg is erősíti, Pilátusnak mondván, hogy ha akarja, 12 légiónyi angyal állna azonnal a rendelkezésére, egyetlen szavára – de ezt nem akarta az Úr.

Nem földi háborút jött vívni, hanem azt a harcot, ami a bűnbeesés óta folyik az emberért. Ő ezt a harcot akarta megnyerni és meg is nyerte. Az ő tényleges haláltusája a mai részben van, a Gecsemáné kertben, amikor imádkozik. Ezért mondja Istennek, hogy ha lehet, akkor távozzék el tőle a pohár. A „pohár” pedig nem más, mint Istennek a megváltásra vonatkozó terve. De nem volt más út. Ezért verejtékezett vért és ezért szenvedett iszonyú kínokat már imádkozás közben is. Ennek a haláltusának lett az eredménye az, hogy te és én élünk a mai napon, szellemben is. Ezért hála és dicsőség legyen Istennek!

http://www.napihangzobiblia.hu/20130810.mp3
(Bír 4,1-5,31; Lk 22,35-53; Zsolt 94,1-23; Péld 14,3-4)