2013.09.07.  TE  HOGYAN  MOSOD  A  TESTVÉREID  LÁBÁT...?

http://www.napihangzobiblia.hu/20130907.mp3
(2Sám 2,12-3,39; Jn 13,1-30; Zsolt 119,1-16; Péld 15,29-30)

A ma olvasottak után Abnerről nem gondolnám, hogy gonosz ember lett volna. Aszáélt, Jóáb öccsét többször figyelmeztette, hogy ne kergesse tovább, mert meg kell őt ölnie, és amikor erre tényleg sor kerül, valóban csak önvédelemből teszi. Később is korrektnek és becsületesnek tűnik, amikor összegyűjti Izrael és Benjámin törzsi vezetőit. Összességében az derül ki a jellemrajzából, hogy hiteles ember volt. Persze voltak neki is gyengeségei – Dávidhoz hasonlóan az asszonyok – , de hát kinek nincsenek? Összességében elmondhatjuk, hogy aljas módon ölte meg őt Jóáb, amikor leszúrta. Abner ezt semmiképpen nem érdemelte meg. Jóábról, Dávid fővezéréről viszont azt látjuk, hogy egy vérszomjas és erőszakos ember lehetett.

A mai rész végén Dávid panaszkodik is Cérúja fiairól, azaz Jóábról és a testvéréről, Abisájról, hogy erőszakosabbak nála, és bár ő a felkent király, erőtlen és semmit nem tud Cérúja fiai ellen tenni. Látszott, hogy a király akarata ellenére – mert Dávid korábban békességben elbocsátotta – Jóábnak megvolt a hatalma arra, hogy megölje Abnert. És talán emlékeztek, nem Jóáb, hanem Abner volt az – a mai részben korábban – aki felajánlotta, hogy hagyják már abba egymás öldöklését, mert teljesen értelmetlen. Jóáb egyszerűen bosszút akart állni az öccséért és valószínű, hogy nem tudta, hogy Aszáél sarokba szorította Abnert és meg akarta ölni. De Jóábot, mint idősebb testvért, ez nem érdekelte: vérbosszút akart.

Abner szájából elhangzik ma egy nagyon érdekes mondat, amiből nyilvánvalóan kiderül, hogy Izraelben mindenki tudta, hogy Dávid lesz a király.  Miután Esbaalra megharagudott, úgy döntött, hogy tesz is azért valamit, hogy Dávid tényleg király legyen: elment hozzá tárgyalni. Jóábnak persze lehetett még egy indítéka Abner meggyilkolását illetően – pontosan tudta, hogy Abner milyen kaliberű vezető, milyen hadvezér, és azt is tudta, hogy emiatt potenciálisan veszélyt jelent a saját pozíciójára nézve. Ezért, amikor leszúrta, nemcsak az öccse gyilkosát szúrta le, hanem egyben a legnagyobb vetélytársát is.

De mi ebből számunkra a tanulság? A történelem már kismillió ilyen, és ehhez hasonló sztorit szült, itt viszont van egy sokkal fontosabb tényező, mint maga a történet. Az ahogyan Dávid, illetve Dávidon keresztül Isten reagál minderre. Isten, mint ahogy Dávid is, elítéli ezt a brutális erőszakot. Dávid egyáltalán nem állt a saját hadvezére mellé, sőt gonosznak nevezte őt ezért a tettéért. Ez Isten véleménye mindazon emberekről, akik a törvényt a maguk kezébe akarják ragadni. Ebből látszik, hogy mennyire különböző értékrendet vallott Jóáb és Dávid. Dávid évtizedeken keresztül nem ölte meg saját legnagyobb vetélytársát, Sault, holott Jóáb többször biztatta erre, és több ízben lehetősége lett volna rá. Ezzel szemben Jóáb az első adandó alkalommal bosszút állt az öccséért.

Persze talán nem újdonság nektek – a Napi hangzó Biblia hallgatóinak – , hogy Isten gyűlöli az erőszakot, Dávidhoz hasonlóan. Ha Jóáb istenfélő lett volna, akkor hagyta volna az Úrra a bosszúállást, de ő nem ezt tette, hanem maga állt bosszút és ezzel gyalázatos tettet követett el Isten szemében.

Térjünk rá a mai Újszövetségi részre. Jézus ma megmossa a tanítványok lábait, ami azért is érdekes, mert ez egy korabeli szokás volt. Ugyanis abban az időben az emberek nyitott saruban jártak, és az utak porosak voltak. A vendég lábának a megmosása hozzátartozott a vendéglátáshoz és általában a szolgák feladata volt, ezért ezzel a szimbolikus tettel Jézus a szolgákkal tette magát egyenlővé. Péter persze most is kilógott a sorból, és egyből megkérdezte, hogy erre miért van szükség, meg azt is, hogy miért nem mossa meg őt teljesen, miért csak a lábát? Jézus erre azt a rejtélyes feleletet adja, hogy: „aki már teljesen megfürdött, annak csak a lábát kell megmosni, hiszen az egész teste tiszta”.

Itt persze nem arról van szó, hogy a tanítványok előtte beálltak volna tusolni a kertbe, hanem arról, hogy Jézus Krisztus az „Ige fürdőjével”, Isten beszédével már megtisztította őket szellemi értelemben. A lábmosásnak a lényege sem maga a fizikai aktus volt, hanem az, hogy demonstrálja az Úr, hogy nálunk az egyházban (vagyis a kihívottak között) másképpen kell lennie, mint a világban. Az, aki uralkodni akar közöttünk, mindenkinek a szolgája kell, hogy legyen először – azaz  valóban és nem csak színleg szolgálnia kell Isten népe között. Ezt konkrétan ki is mondja az Úr a mai részben: „Ha pedig én, aki Úr és Mester vagyok, megmostam a lábatokat, akkor nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam nektek, hogy ti is ugyanúgy bánjatok egymással, ahogy én veletek”.

Azt, hogy neked mi a “lábmosásod” Isten népe felé én nem tudom, de Isten tudja – ez általában benne van a szívében az embernek. Sokan érezzük legbelül, hogyan tudunk szolgálni más testvérek felé, csak még soha nem léptünk a tettek mezejére. Az Úr itt erről beszél: ahogy Ő szolgált bennünket ezzel a szimbolikus tettel, nekünk is úgy kell szolgálnunk Isten népét. Mert ha Ő, a Mester megtette ezt, mennyivel inkább ajánlatos nekünk megtenni. Persze el tudom képzelni minden további nélkül, hogy ma is megmossuk egymás lábát, fizikálisan is, ahogyan ezt Jézus tette. De a szolgálatunkkal, amit Isten népe között végzünk, azzal mossuk igazán a tanítványok lábát, és hozzájárulunk ahhoz, hogy Isten királysága egyre növekedjen, és egyre nagyobb legyen a földön, mert ez minden keresztény életének az értelme.

Az Úr, mielőtt visszament az Atyához, azt adta nekünk parancsba, hogy menjünk ki a világba és tegyünk tanítványokká minden népeket, bemerítve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Szellemnek a nevében. Ha ehhez bármilyen formában hozzájárulsz és szolgálsz, akkor már a tanítványok lábait mosod. Hiszem azt, hogy ez nagyon kedves Isten előtt. Ezért nem itt a földön fogunk pénzbeli juttatást kapni, hanem majd olyan ajándékokat vehetünk át, amiket Ő készített számunkra és amelyek minden képzeletet felülmúlnak.

Ezért lényeges mindannyiunknak, akik Krisztus követői akarunk lenni, hogy a mennyei dolgokkal törődjünk és ne a földiekkel. Mert egy nagy háztartásban nemcsak aranyból és ezüstből, hanem fából és cserépből készült edények is vannak, egyiket különleges és ünnepi alkalmakon használják, a másikat meg közönséges célokra. Így tehát, ha valaki megtisztítja magát minden hamisságtól és gonoszságtól, akkor olyan edény lesz belőle, akit dicsőséges feladatokra fognak használni. Igen, akkor ez az ember szent lesz, hasznos eszköz a Mester kezében és minden jó munkára alkalmas. Itt a „nagy háztartás” az egyházat jelenti, a hívők globális közösségét, a „dicsőséges edények” pedig azokat, akik valóban komolyan veszik a kereszténységet és tényleg megtisztítják magukat – törekedjünk erre mindannyian! Megéri!