2013.09.14.  IME  AZ  EMBER...!

http://www.napihangzobiblia.hu/20130914.mp3
(2Sám 15,23-16,23; Jn 18,25-19,22; Zsolt 119,113-128; Péld 16,10-11)

A tegnapi részben is szó volt róla, hogy Dávid ebben a helyzetben meglehetősen passzívan viselkedett. Cselekedhetett volna sokkal erélyesebben is, felléphetett volna Absolon ellen, de  nagyon jól tudta, hogy mindez miért történik, és hogy Isten kezében van az egész szituáció.

De mit is mond ma? Azt, hogy: „ha az Örökkévaló kedvét leli bennem, akkor visszahoz ide és akkor újra láthatom a Szövetségládát és az Örökkévaló lakóhelyét. Ha pedig nem kedvel többé, akkor itt vagyok, tegyen velem, amit jónak lát”. Amikor pedig Abisaj le akarja vágni Simeit, így kiált rá: „Nem a ti dolgotok ez Ceruja fiai, ne törődjetek vele! Ha az Örökkévaló mondta neki, hogy átkozzon engem, akkor ki kérheti számon, amit csinál?” Ezután még egyszer odaszól Abisajnak és a többi szolgának is, és ezt mondja: „Látjátok, mikor a saját fiam az életemre tör, akkor nem csoda, hogy ez a Benjámin törzséből való ember átkoz – hagyjátok csak hadd gyalázzon. Ne törődjetek vele, hiszen az Örökkévaló mondta neki, hogy ezt tegye. Aztán ki tudja, talán ezt a megaláztatást látva az Örökkévaló megkönyörül rajtam és a javamra fordítja ezt az átkozódást.”

Ebből a néhány mondatból is az derül ki, hogy Dávidnak szoros, élő kapcsolata volt Istennel, ő nem egy statikus valóságként látta az Urat, hanem élő, dinamikus személyként. Mindennapos kapcsolatot ápolt vele, és nagyon jól tudta, hogy mindez miért történik vele: még mindig annak a házasságtörésnek és Úriás meggyilkoltatásának a levét itta. Voltaképpen a 2 Sámuelnek ez a része végig erről szól – az ítéletről, amit az évekkel korábban elkövetett bűnéért kapott. Később azzal folytatja, hogy az Örökkévaló mondta Simeinek, hogy gyalázza őt – persze az Úr nem kimondottan erre biztatta Simeit, de valószínűleg hagyta, hogy gyalázza Dávidot, aki bár passzívnak tűnt, mégis Isten aktív szabadítására várt. (Ami később meg is érkezik, de ezt majd holnapi részből fogjuk megtudni.)

Ezután Absolon bevonul Jeruzsálembe és meghallgatja Ahitófel tanácsát. Ahitófel központi szerepet tölthetett be a korabeli Izraelben, mert ahogy a mai részben is áll, mind Absolon, mind pedig Dávid úgy hallgatott rá, mintha Istent hallották volna. Ezért mondja Dávid, hogy miután Ahitófel Absolon oldalára állt, hiúsítsa meg Ahitófel tanácsát. Az első sajnos nem hiúsul meg. Ahitófel ekkor azt tanácsolja, hogy miután Dávid a másodfeleségeit Jeruzsálemben hagyta, állítson fel egy sátrat az egész nép szeme láttára, menjen be a feleségekhez, és gyalázza meg ezzel őt. Így fogja megtudni mindenki, hogy ő a trónkövetelő és teljes mértékben szakított Dáviddal és kiütötte őt a trónról.

Ez meg is történik, felállítják a sátrat és Absolon elköveti ezt az égbekiáltó bűnt. Itt érdemes megint visszaemlékeznünk Nátán próféta szavaira,: “Dávid te titokban követted el” – mondja Nátán próféta, “viszont én ugyanezt a gyalázatot rajtad fogom végrehajtani az egész nép szeme láttára.” Szóról-szóra itt teljesedik  be ez a prófécia is.

Dávid mindeközben vár és reménykedik abban, hogy Isten meg fogja őt szabadítani. Biztos vagyok benne, hogy ebben az időben rengeteget kereste az Urat, imádkozott és a földön feküdt előtte önmagát megalázva – mint ahogy ezt hasonló szituációkban többször is megtette a feljegyzések szerint.

Hogy eljön-e Dávid számára a szabadítás, azt a következő részekből fogjuk megtudni.

Az Újszövetségben Jézust ma Pilátus elé viszik, aki bár nem abban a hírben állt, hogy egy gyenge kezű, mimóza lélek lett volna, de Jézus válaszaitól még ő is megrémül, méghozzá egyre jobban.

Nézzük meg közelebbről Pilátus rémületének a fokozatait: az első beszélgetést egy gúnyos kérdéssel fejezi be: „Ugyan, mi az, hogy igazság?’, majd kijelenti a vallási vezetőknek, hogy nem talált Jézusban semmi bűnt, amiért el kellene ítélnie és felajánlja Jézus szabadon engedését. Azok tiltakoznak. Ezután megkorbácsoltatja Jézust és azt gondolja, hogy ennek elég büntetésnek kell lennie, de a vallási vezetők nem tágítanak és a néppel együtt kántálják, hogy: „feszítsd keresztre”.

De Pilátus megint azt mondja, hogy ő semmiben nem találta bűnösnek. Ekkor hangzik el az a mondat, hogy: „Azt mondja magáról, hogy az Isten Fia!”  – ekkor meg is kérdezi Pilátus Jézustól hogy honnan jött. De Jézus nem válaszol, mire Pilátus fennhéjázva odaveti, hogy miért nem válaszol neki? Hisz neki lenne hatalma arra, hogy halálról, illetve az életéről döntsön (szerinte). Erre Jézus azt feleli, hogy semmi hatalma nem lenne fölötte, ha nem kapta volna felülről. Két mondattal később pedig már azt olvassuk, hogy ettől kezdve Pilátus igyekezett Jézust szabadon engedni. De sajnos nem tudta meggyőzni a vallási vezetőket.

A végső érv ami elhangzott a zsidó vezetők részéről, az az volt, hogy aki királynak mondja magát, az a császár ellensége, és ha Jézust szabadon engedi, akkor Pilátus nem a császár barátja.

Mivel Jeruzsálemben rendszeresek voltak a zavargások és a felkelések, ez az érv már hatott Pilátusnál: azért is küldték őt oda, hogy ezeket elfojtsa, de még neki sem nagyon sikerült. És egy ilyen váddal elvághatta volna magát a császárnál. Így hát lassan engedett a nyomásnak, és Jézust végül a kezükbe adta.

Szerintem ebben a helyzetben a levegőégbeli hatalmasság vagyis a Sátán és serege olyan aktívan működött közre, hogy  Pilátus szinte nem is értette, mi történik, mintha csak akaratán kívül zajlottak volna az események. Lehet, hogy zavaros volt számára ez az egész szituáció, de a sötétség ura nagyon jól érzi magát az ilyen zavaros helyzetekben. Megszületett tehát a döntés és Jézust keresztre feszítették. Ezzel kezdődött mindannyiunk számára a lehetőség arra, hogy átlépjünk a halálból az életbe, és az örök kárhozat helyett az örök üdvösséget válasszuk.